Január: Barty, Nadal
A bennszülött Ashleigh Barty, akinek példaképe az ugyancsak őslakos, hétszeres Grand Slam-tornagyőztes Evonne Goolagong-Cawley, 44 hosszú év után vissza változtatta az ausztrál bajnokságot ausztrál bajnoksággá. A házigazdák női teniszezői közül legutóbb az akkor kivételesen diadalmas – GS-versenyen csakis 1978-ban győztes – Chris O'Neil vitte el a pálmát.
Negyvenkét esztendeje még csak döntőt sem vívott ausztrál hölgy, a sokáig utolsó mohikán a háromszoros Grand Slam-finalista, de sosem nyertes Wendy Turnbull volt, aki az 1980-as viadal eleinte kínosan egyoldalú csúcstalálkozóján 6:0, 7:5-re kapott ki a csehszlovák Hana Mandlikovától.
A modern idők királynője egészen simán győzött, összesen harminc – meccsenként átlagban négy – játékot vesztett, szettet egyet sem. (Ashleigh Barty, kerti parti.) A döntő második játszmájában azért küzdenie kellett az amerikai Danielle Collinsszal, de a rövidítésben nyert (6:3, 7:6).
Majd két hónappal később, március 23-án bejelentette, hogy visszavonul. Huszonöt évesen, nem éppen beugró világranglista-vezetőként: akkor már 114 hete állt a lajstrom élén. „Hálás vagyok mindazért, amit a tenisz adott nekem” – mondta, és bye, bye.
Az ausztrál közönség nem csupán neki volt hálás. A férfi döntő izgalmasabban alakult Jules Maigret vagy Hercule Poirot egy-egy nyomozásánál. Az orosz Daniil Medvegyev 6:2, 7:6-ra vezetett a spanyol Rafael Nadal ellen, az „agyonvert” vetélytárs azonban feltámadt, és 6:4, 6:4, 7:5-tel fordított.
A találkozó 5 óra 24 percig tartott. Huszonkilenc perccel rövidebb volt, mint a tíz évvel korábbi döntő, amelyet a szerb Novak Djokovic 5:7, 6:4, 6:2, 6:7, 7:5-re nyert Nadallal szemben.
A címvédő és világelső Djokovic az ausztrál szövetségi bíróság ítélete értelmében nem szerepelhetett az idei ausztrál bajnokságon, mert nem volt koronavírus elleni oltása. Távollétében a szédítő Nadal 21-ig jutott a GS-tornagyőzelmek tekintetében.
Black Jack.
Február: Liu Shaoang
Egyéni számban nem volt még magyar aranyérmese a téli olimpiának.
Ez idáig.
A férfi rövidpályás gyorskorcsolyázók 500 méteres versenyét ugyanis Liu Shaoang nyerte az idén Pekingben. Nem mondom, hogy igazi magyar neve van, nem egy Kis, Kovács vagy Szabó.
Már nem is magyar.
A huszonhárom éves fiatalember – akinek édesapja kínai, a mamája magyar – nem csinált nagy faksznit a diadalából. „Úgy keltem fel, hogy olimpiai bajnok leszek. Az lettem” – kommentálta győzelmét.
Ilyen egyszerű ez.
A döntőben a rajttól a célig az élen állt, kihasználta, hogy az elődöntőben kiesett a címvédő és világcsúcstartó kínai Vu Ta-csing, valamint az 1500-on győztes dél-koreai Hvang Te Hon.
Amúgy az sem volt biztos, hogy rajthoz állhat egyáltalán, mert január 24-én pozitív lett a koronavírus-tesztje, és az olimpia tíz nappal később kezdődött.
A bravúr után légy került a levesbe. Liu Shaoang súlyosan bírálta a Magyar Olimpiai Bizottságot. „Tényleg nem az a célom, hogy ártsak bárkinek is – mondta –, csak arra szeretném felhívni a figyelmet: a jövőbeni olimpikonok úgy készüljenek fel a téli olimpiára, hogy ne számítsanak semmire a MOB-tól. Készüljenek inkább arra, hogy hiába van meg a kvóta, a lendület, az öröm, segítséget a helyszínen nem kapnak.”
Aztán testvérével, Liu Shaolin Sándorral együtt november 11-én közölte: ezentúl nem magyar színekben akar versenyezni. Liu Shaolin megemlítette: „Megingott a bizalmunk a szövetségben, bizonytalanná vált a jövőnk, okkal vetődött fel bennünk, miként tudunk így újabb sikereket elérni.”
Előzőleg – szeptember végén, amikor nyílnak a völgyben a kerti virágok – a kínai sporthivatal nyilvánosságra hozta az ázsiai válogatott névsorát, s vezető edzőként a Liu fivérek trénerét, Csang Csing Linát tüntette fel.
Az ellentétek azóta sem csitultak. Bánhidi Ákos, aki szintén a két Liu edzője volt, két nappal karácsony előtt nem éppen az áldás, béke jegyében tett nyilatkozatot: „A kiváló hazai szakemberek szembeköpése sajnálatos és szégyenletes. Akadnak, akik számon kérik a magyar trénereken, hogy olyan eredményeket érjenek el hirtelen az eddig második vagy éppen harmadik sorban lévő versenyzőkkel, amelyeket Linával együtt sem tudtunk elérni. Edzők vagyunk, nem varázslók, hozott anyagból dolgozunk.”
A fejünket kapkodva dúdoljuk a Hungaria Végzetes futballista című dalának szövegét: „Mért vagy hozzánk oly rideg, Sanyi? Történt talán köztünk valami?”
Egy biztos: a két rövid pályás gyorskorcsolyázó már nem a mi fiunk.
Nem a mi Liunk.
Március: Itália
Donnarumma – Florenzi, Gianluca Mancini (Chiellini), Bastoni, Emerson Palmieri – Barella (Tonali), Jorginho, Verratti – Berardi (Joao Pedro), Immobile (Pellegrini), Insigne (Raspadori). Ez volt az olasz labdarúgó-válogatott összeállítása március 24-én, az Észak-Macedónia legjobbjaival Palermóban vívott vb-pótselejtezőn.
Győztek a macedónok.
Szinte csak egyszer mentek át a félpályán. A 92. percben. S ha már felfedező úton jártak, nyomot hagytak maguk után: Aleksandar Trajkovski húsz méterről a jobb alsó sarokba lőtt (0-1).
Mamma mia!
Az olaszok már 2018-ban sem szerepelhettek a világbajnokságon, mivel elbukták a svédek elleni pótselejtezőt. Azt megelőzően 1958-ban kellett távol maradniuk a földkerekség legnagyobb eseményétől, mert a kvalifikációs szakaszban – zűrös körülmények között – 2:1-re kikaptak Belfastban.
Észak-Írország, Észak-Macedónia: átok ül Délen.
Pedig a squadra azzurra az Európa-bajnoki cím büszke védőjeként vonult fel esélytelen riválisával szemben. Másnap a Corriere dello Sport azt írta: „Nincs Katar. Nincs semmi. Újra megismerjük a poklot.” A Tuttosport címe ez volt: „Noooooooooo!” A La Repubblica leszögezte: „Nagyobb csalódás a pótselejtezőn, mint 2017-ben Svédország ellen.”
Olaszország válogatottja kénytelen volt otthon maradni.
A sivatagban.
