Nálunk Vörösmarty 1836-ban megfogant szava, a rendületlenül (amelyet Arany 1861-ben már önmagában, meztelen idéz, mint a magyar hűség alapminőségét) a mai napig számonkérések, visszaélések, vádaskodások, erőszaktevések, egy bizonyos erkölcsi pedigré megállapítására szolgál.
De mit jelent ez a szellemi-érzelmi rögeszmének is beillő alapállás, amely az itt-maradást. a földhöz-kötöttséget, a mozdulatlan kitartást, a határátlépések – bármit jelentsen ez – tiltását, a „bolyongás”-nak bármiféle változatát a megbocsáthatatlan bűnök lajstromába helyezi? Hiszen a lélek ott fúj, ahol ő akar, mondja a Szentírás; és még azt is mondja: az igazság szabaddá tesz benneteket. És ha erre az, aki maradni nem hajlandó, így berzenkedik: elmegyek oda, ahol nem csak születési adatokat őrzök, hanem tudást, szabadságot, tágasságot, világot szerezhetek, akkor megtörténik a magyar lélekben a „nagy repedés”; akkor követjük el azt a speciális eredendő bűnt, amelyet aztán a számonkérésre torzult közegek igen súlyos jelzőkkel illetnek: hazaárulás, idegenszívűség, hűtlenség. Kizökkenés.
Én magam ellenben, mi tűrés-tagadás, ifjúkorom óta élek jószomszédságban azzal a társlélekkel, amely azt súgja bennem és nekem: menj el, szállj magasabbra, mert a haza a magasban van, nem az örökölt határok között. „Hazádért” csak úgy tehetsz valami jót, ha az „emberiségért” is teszel valamit. Ezt már a haza hathatós szószólója, Petőfi Sándor is így gondolta. És még azt is gondolta: haza csak ott van, hol jog is van. Kérdezhetném: akkor igaz-e, hogy ahol nincs jog, ott nincsen haza sem? Ahol többségben hajlékony szolgák élnek, és kisebb részt tehetetlen szabadok, onnan szabad, ajánlatos, sőt szükséges elmenekülni. A görög Theodorosz nemes higgadtsággal állapítja meg: a haza a világ. Ha bölcsességemet az ő gondolkodói iskolájában szerzem, korlátlan bizalommal és derűvel vándorolhatok ki a nagyvilágba, mert még mindig hazámban tartózkodom. Ugyancsak ő int: a bölcs nem adja könnyen életét a hazáért. Élni kell a hazáért, nem meghalni.
A példátlan etikai eltökéltséggel beszélő és élő Babits Mihály ugyanerre figyelmeztet: hazánk nem a földterület, ahol születünk és élünk – az csak lakhely, üzlet és gazdaság.
Ezek az igaz emberek (akiket a silány közeg nem átallott lépten-nyomon hazaárulónak bélyegezni) azt hirdették: előbbre való az emberiség ügye, mint a nemzeté. És talán nem is értelmetlen, hogy akár pusztuljon el egyik-másik nemzet – mondja Babits –, ha a haza (vagy más erőszakos eszme) érdekei örvén gyilkos jelszavakat harsognak, s azok nevében hadviselésre, babonára, gaztettekre uszítanak. Babits, a görög filozófusokkal összhangban, nem retteg kimondani: nem a hazafiságra tanít bennünket az idő, hanem Emberiségre! Meglehet, álmélkodunk a mai ingoványos korszakban: a haza talán nem is a földön van, hanem valahol a fejünk fölött, vagy akár a szívünkben. Anaxagoraszt megkérdezte egy „hazafi” (jól ismerjük a fortélyos gézengúzt az ókorból és napjainkból egyaránt): „Hát neked nem ver szíved a hazádért?”, mire a filozófus azt felelte: "Hagyd ezt, kérlek. Semmi nem fontosabb nekem a hazámnál…”, és felmutatott az égboltra.
Hol a hazád? – kérdezhetné akárki, aki azonosítani akarja az ismeretlen embert. A kérdésre csak a demagóg tudja rögtön a választ: ahol szüleim világra hoztak; ahol felnőttem; ahol anyanyelvemet megtanultam. De ha egy költőt kérdezel meg, meglepetés érhet. A modern szózatot nekem Balla Zsófia állítása visszhangozza: ahogyan élek, az a hazám. De mondok mást. André Frénaud, a nagy francia költő például így kezdi egyik versét: Où est mon pays? Pas où je suis né (Hol a hazám? Nem ott, ahol születtem). De akkor hol? Frénaud a mélyebb attitűd egész gazdag képzettárát szórja a meghökkent olvasó elé (Somlyó Görgy fordításában idézem): "A sanyarúságban. A csermelycsobogást elnyomó morajokban. Más fájdalmak alá rejtett kupacokban /…/ Ott van, a tévutakban." Az egész – szikrázóan felvilágosult – költemény a tékozló fiú alakját vetíti elém, aki nekem gyermekkorom óta a világba kivezető igazságkeresés, éppen a kívüli szférában (ld. Vörösmarty) lappangó gazdagodás mintája és ösztönző alakja.
Miért megy el valaki otthonról, miért fordít hátat az apai háznak? Hogy értelmet nyerjen haragja, sérelme, igazsága és izgágasága, vélt vagy valódi hátrányok közt lezajlott élete. Nem fél attól, hogy nem talál hazát idegenben; sőt, éppen az idegenség teremthet elszabadult lelkének igazi hazát (hogy ismét Babits 1919-es esszéjének címére utaljak). Nem retteg attól, hogy az egyetlen egyet sokra váltsa, a születéssel örököltet ismeretszomjjal dúsított későbbi szerzeményre cserélje, és megtegye a nagy határátlépést, annak összes hozadékával és veszteségével együtt.
Ezt az érzést minden kor minden nagy szelleme ismerte és mérlegelte. A görögök helyett hadd említsem meg Goethe Iphigéniáját; ő a darabban azt mondja: Kann uns zum Vaterland die Fremde werden? (Lehet hazánk az idegenség?) És ha a polgár egyben költő, vagy a szellem embere bármi páston (akár a lélek nagyságának kizárólagos magasában), akkor szinte kötelessége annak a tágabb szférának feltárása, amely emberi létének, és „istenek”-hez közelítő szívének legfontosabb vezérlő, eligazító anyaga. Goethe még a halála előtti napokban, 1832 márciusában is ezt súgja Eckermann-nak: A költő – mint ember és polgár – szeretheti hazáját. De költői erejének és művészi hatásának hazája a Jó, Nemes és Szép világa, amely nem kötődik konkrét országhoz, s amit ott ragad meg, ott sajátít el és istenít, ahol megtalálja.
A lényeges tartalmakat érlelő élet-gyakorlat iránti sóvárgás – szülőhazád határain belül vagy azokon kívül – az ember elidegeníthetetlen, gúnnyal nem illethető, mindenkinek kijáró, rendíthetetlen alapjoga.
Én ma sem tagadhatom: lélegzet-visszafojtva, addig elérhetetlen dolgok ígéretének delejében hagytam el az országot évtizedekkel ezelőtt. Aztán kiderült: nem is újjászületés volt az (az is volt), hanem újjá-nevelődés. Mintha szememnek új szeme nőtt volna, látásom az évek alatt kimozdult egy álltó helyéből, képessé vált felszívni nem csak az idegen nagyvilágot, hanem a hátam mögé szorult egykori kisvilágot is. Úgy sejtem, talán fel sem tudnék fogni ma már bizonyos szellemi attitűdöket, meg sem érthetnék dolgokat, amelyek addig zárva voltak előttem, s ugyanakkor vágytam rájuk, olthatatlan epekedéssel. Külön nekirugaszkodást érdemelne részletezni azokat a „mellékérzéseket” (de hány volt!), amelyek feltárták, napvilágra hozták a bennem is (mindenkiben) lappangó más szellemi föld-, s vízrajzi atlaszvilágot, amelyet határátlépés nélkül soha nem ismerhettem volna meg. Az ilyen kiröppenés mindig egyfajta utazással ér fel: csak egy nagymérvű mozgás kezdete, amely fokonként, a szerzett örömök és a csitító csalódások egyvelegében nyer erős létjogosultságot.
Megrendít Charles Baudelaire 1859-es Le voyage (Az utazás) című verse. A tékozlófiú-érzésnek ez a megrendítő szabad levele az idegenségre vágyó lélek hiteles vallomása. Csak látszatra különbözik csillag-rokon költőinknek, pl. Babitsnak vagy József Attilának mindenségig rugaszkodó, lenyűgözően világ-méretű költeményeitől, mindenségig felívelő eszméletétől. Mondhatnám: Baudelaire-értésünket (amely nem kis mértékben Baudelaire iránti megértés) feltárja, belülről kivilágítja két magyar utódának csillagközi sugárzása. Külön – sokaknak meglepetések garmadáját tartalmazó – elemzés járna a Himnusz szerzőjének: nála ugyanis példás szövődésben jár együtt a „haza minden előtt” és a „haza-idegenség” iker tapasztalata; talán nem is létezhetne az egyik a másik nélkül ilyen intenzitásban. Kölcsey is szerette hazáját, igen, persze; de egyetértett Kazinczyval, aki 1817-ben azt válaszolta neki:
én is szeretem a hazámat, de „nem a hazugságig”.
A XIX. század első felében felsarjadt Amerika- vagy Svájc-érzés egy álmosdi vagy szatmárcsekei kisnemes szívében, ez igazi csemege lenne a hazaszeretet-kutatóknak; nem kevésbé Lenau vagy mások Amerika-álma.
Baudelaire az említett versben nem finomkodik: kimondja, amit egy magyar költő (talán Ady kivételével) soha nem mert volna/merne elsóhajtani: megeshet, hogy egyesek boldogan elmenekülnek a szégyenletes haza elől (joyeux de fuir une patrie infâme), vagy épp bölcsőjük borzalmát képtelenek elviselni (l’horreur de leurs berceaux). Megeshet, hogy azért ittasodik meg valaki a terek csábításától, a fénytől vagy a lángoló egektől, hogy ne torzuljon állattá (pour n’être pas changé en bêtes). Bartók Béla ezért menekült el. De elmenekülhetett volna Babits vagy József Attila is, és ezzel nem váltak volna „hazaárulóvá”. Sokszor az őriz, aki kiszakad, és az veszít, aki belül lappang a mezsgyén. Csakugyan, semmi kétség: sokszor éppen azokból vált állat, akik itt maradtak, és szemrebbenés nélkül működtetni kezdték magukban és országos határtalansággal a szörnyeteget.
A nagy francia költőnek – és minden igazságig merészkedő szellemnek – ez a vallomása hazánkban elképzelhetetlen. (Nem beszélek a világirodalom nagy nyelvváltó lángelméiről, akik egy idegen idióma anyagában alkottak egyedülálló világokat, Vörösmarty szavával: nagyvilágokat – kapásból csak Joseph Conrad, Samuel Beckett vagy Eugène Ionesco nevét említem). A versben elhangzik a világ-választó szabad lélek jelmondata: Singulière fortune où le but se déplace, / Et, n’étant nulle part, peut être n’importe où! (Tóth Árpád így magyarítja a sorpárt: Furcsa sors a miénk: a Cél, míg űzzük, illan, / S mindegy, hová libeg, hisz úgy sincsen sehol! Valójában azonban ez a pontos üzenet: Furcsa sors, ahol a cél el-eltolódik, / és, mivel nincsen sehol, mindenütt lehet! Nagy különbség: mindenütt van cél, és oda kell elutazni, azt kell megtalálni.)
Annyit említenék még: a költő, aki anyanyelvén kívül – azaz: a maga-bányászta költői feltárás-fejtés anyagán belül – hozza létre életművét, szinte paradigmája a „kint-létnek” (bár épp róla szoktuk feltételezni, hogy az anyanyelv börtönének foglya, nem tévedhet át más éghajlatra). Hiszen ő tudja: nincsen költői anyanyelv. Nem beszélhetünk francia vagy német vagy magyar költőről, csak franciául stb. író költőről. Az ember éppen azért lesz költő (ha válhat egyáltalán valakivé, és nem az már születésénél fogva), hogy ne legyen francia, német vagy magyar, hanem: hogy minden legyen, ember legyen. Cvetajeva, a nemzetköziség – Rilkéhez kapcsolódó – lázas kerubja azt mondja: Orpheus felrobbantja a nemzeti határokat; vagy: annyira kiterjeszti őket, hogy mindenki – volt és leendő dallam kútja – az egyetemes Költészet birodalmában tör utat magának. Itthon Pilinszkyt sem kímélte meg a faggatózás: magyar költőnek érzi-e magát? (Hiszen egyáltalán nem érinti a hagyományos magyar nemzeti témákat; nem illeszkedik semmiféle magyaros „hagyományba”…)
Rilke azt mondta: minden nyelven kellene írnunk, minden országba el kellene mennünk, minden vallás templomaiban imádkoznunk jó ideig, s talán akkor megsejtenénk valamit a Lét magasabb rendű öröméből. A költő-titán szinte gyerekkorától fogva ennek a hontalanságnak magasztaló apostola volt, és erről vallotta: csak így vallhatja magát az Egészhez tartozónak (Vaterlandslosigkeit …als eine Zugehörigkeit zum Ganzen bekennen ließe). Így érheti el azt a tudatot, hogy egyenértékű az egész világgal (Weltebenbürtigkeit). Amit a magyar géniusz, A Dunánál című versében, így ünnepel: A világ vagyok – minden, ami volt van.
Kevesebbre mi sem gondolhatunk.
