- Cserna-Szabó András: Két temetés

A favágó este tíz körül indult el erdőszéli otthonából a falu felé. Sötét lett volna, ha nem világítanak a hegyek, a hó és a hold. Szőrmekucsmáját jól a fülére húzta, nem akarta hallani felesége fájdalmas ordítását a házból. Prémcsizmája puhán járt a szűzhón, vállán puska lógott. Nem akart a feleségére gondolni, úgy érezte, belehal, ha a feleségére gondol. Úgy döntött, amíg beér a faluba, ez nagyjából másfél-két óra, mesélni fog magának. Ahogy a nagyanyja mesélt neki téli estéken. Akkor talán nem fog a feleségére gondolni. „A holdon és a csillagokon tanácskozásra gyűltek össze az istenek, maga Eszege Malán is megjelent, aki pedig öregsége miatt az utóbbi időkben már sohasem vett részt a gyűléseken. A tanácskozás alatt az égi istenek többször is letekintettek a földre, s látták, amint szörnyetegek pusztítják az emberiséget.” A favágó egy óra múlva már közel járt a faluhoz. Átment a régi kőhídon, mely a Barguzin folyó felett ívelt, és még a kozákok építették. Rágyújtott a pipára, és folytatta a mesét, amit a nagyanyjától hallott. „Ekkor Hán Hurmasznak nem maradt más választása, mint hogy középső fiát, Bühe Beligtét küldje a földre. Bühe Beligte felhágott a legmagasabb felhőre, s végigtekintett a gyülekezeten: – Igen megrázott az emberiség szenvedése – mondta csendesen –, és elhatároztam, megszabadítom őket a szörnyetegektől. De ti, égi istenek, adjátok-e útravalóul, amit kérek tőletek? A buddhák és az istenek azt kiáltották: – Megadjuk!” Újabb óra múlva a favágó a falu széléhez ért. Bekanyarodott egy hosszú, girbegurba utcába, és a faházak között álló kis, fehér kőházat kereste. Azt, amelyiknek kék ablakai vannak. A doktor szobájában még égett a gyertya. A favágó bekopogtatott az ablakon. Ötvenhez közelítő, bajszos, vékony, enyhén részeg férfi nyitott ajtót. Öltönye meglehetősen kopott és gyűrött. Oroszul köszöntötte a favágót. Aztán jobban megnézte, és átváltott burjátra.
„Mit akarsz, paraszt?” – kérdezte a doktor.
„Nem paraszt vagyok, hanem favágó. Az erdész jobbkeze. A feleségem…”
„Kihúzzam a naccságos asszony fogát?” – kérdezte röhögve az orosz. Aztán elkomorodott: „Van nálad vodka?”
„Van” – mondta a favágó, bundája alá nyúlt, két üveget vett elő.
„Akkor jöjjön be, barátom, és ismertesse a beteg panaszait. Addig se vacogunk itt kint a hidegben.”
A doktor szegényes szobába vezette a favágót, és leültette egy székre. A kályhában alig égett a tűz. A doktor rögtön öntött magának a vodkából, majd elszégyellte magát, és megkérdezte a favágót, kér-e teát. Az bólintott. A doktor a szamovárhoz lépett.
Mikor már mindketten ültek, a doktor azt mondta: „Hallgatom.”
A favágó koncentrált, hogy jól el tudja mondani.
„Az asszonyba belébújt a gonosz szellem…”
A doktor éktelen hahotába kezdett. Elővette mellényzsebéből az óráját, felpattintotta a fedelet, és röhögés közben így szólt: „Maga képes volt éjfélkor bezörgetni hozzám csak azért, mert zsörtölődik a kedves neje?”
A favágó bűnbánóan nézett maga elé.
„Na, nem baj” – hagyta abba a nevetést a doktor. „Ami azt illeti, éppen jókor jött, elfogyott a vodkám. Ha már itt van, mesélje el, mit művel az a huncut asszony.”
A favágó ivott egy korty teát, majd akadozva beszélt: „Már évek óta tart… Régen csak félévente egyszer tört rá… Aztán kétszer is… Aztán havonta, hetente… Belébújik valami ártó szellem…”
„Szóval szellem. És mit lehet tudni erről a szellemről?”
„Doktor úr, ne nevessen ki… Valami magyar… Nekem fogalmam sincs, mi az a magyar… Azt képzeli az asszony, hogy ő egy magyar férfi…”
A doktor a könyvespolchoz lépett, kinyitott egy lexikont.
„Magyarország Európában van. Az Osztrák–Magyar Monarchia része. Fővárosa Budapest. Innen nagyjából hétezer versztára. Kitartó egy szellem lehet, aki ekkora távolságot megtesz, csak hogy a maga feleségébe bújjon…”
A doktor a vodkásüveg után nyúlt.
„Tudja, már hét éve elhagytam Moszkvát. Büntetésből kerültem ide. Hogy miért, hagyjuk. Legyen elég annyi, hogy politika… Tudja maga, mi az a politika?”
A favágó bamba képet vágott, és nemet intett a fejével.
„Boldog ember. Bárcsak én se tudnám… Minden évben azt ígérik, visszahelyeznek Moszkvába. Aztán semmi. Itt meg lassan éhen halok. Minden szellemi izgalmat nélkülözni kényszerülök. Hét éve nem voltam színházban. Hét éve nem voltam hangversenyen. Minden könyvemet háromszor elolvastam már. Esténként csak ütöm a pianínót, és iszom. De amit maga mond, felettébb érdekes… Kérem, folytassa.”
A favágó újra belekezdett: „Szóval, amikor rájön az asszonyra ez a dolog, akkor arra jövök haza az erdőből, hogy felvette a jobbik ruhámat, az asztal tetején áll és szaval.”
„Verseket szaval?”
„Verseket hát. Amiket ez a magyar írt. Magyarul. Egy szót se értek belőlük. De amikor kimegy belőle a szellem, Cirenzsid mindig elmeséli, miről szóltak ezek a versek.”
„Na és miről szólnak?”
„Hát amiről már csak a versek szólni szoktak. A virágokról, a szerelemről meg a háborúról.”
„Na, jó, de mondjon egy példát.”
A favágó vakarta a fejét, aztán eszébe jutott. „Ezt írhatta volna itt is. Nyílnak a virágok lent a völgyben. A nyárfa zöldell. De a hegyen már tél van, hó takarja a csúcsokat. Úgy szereti a párját, hogy a sírból feljön majd a nő özvegyi fátyláért, és leviszi magával zsebkendőnek.”
„Na, jó, ez azért nem olyan nagy baj, barátom. Az asszony néha magyarul mond verseket a szerelemről meg a virágokról. Ettől még nem omlik össze a világ.”
„Ettől még nem. Ez igaz, doktor úr. De vannak ennél sokkal rosszabb állapotai is. Ordítani kezd, összevissza szaladgál a házban, a fakanállal üt-vág mindent, amit csak ér, közben szaval, persze, aztán összeesik, a melléből és a szájából folyik a vér. Szenved napokig. Haldoklik. Aztán távozik a szellem, és a feleségem újra a régi, mintha mi sem történt volna. Eltűnik a melléről a seb, abbamarad a vérzés.”
„És mit ordibál, mielőtt vérezni kezd?” – kérdezte kíváncsian a doktor.
„Cirenzsid azt mesélte, hogy a vers, amit ilyenkor kiabál, arról szól, hogy álljanak talpra a magyarok, és harcoljanak a szabadságért, mert az ember rongy élete nem ér annyit, mint a hazája becsülete.”
„Én is ezt hittem” – morogta a doktor. „És most itt dekkolok Szibériában…”
„Aztán harcmezőn szalad, és mellbe szúrja dzsidájával egy kozák.”
„Kozák?”
„Igen, kozák.”
„Érdekes.”
„Haldoklik, gyakran napokig. Szenved, ordít, nyüszít a fájdalomtól. Vérzik. Aztán amikor a Sándor meghal, ő lábra kap.”
„Sándor?”
„Ez a neve a költőnek! Alekszandr. Magyarul: Sándor.”
A doktor elgondolkozott.
„A sámánt már hívta?”
„Persze. De nem tudott segíteni.”
„És a sztárec?”
„Ő se. Azt mondta, menjek el a doktor úrhoz, hátha a tudomány tud megoldást. Kérem, jöjjön el hozzánk, az asszony a padlón fekszik, vérzik a melle, azt kiabálja, kozák lovasok dübörögnek fölötte, és ordít a fájdalomtól. Előtte napokig verseket szavalt valami kávéházban meg egy mú­zeum lépcsőjén…”
„Nem megy” – szólt a doktor, és rágyújtott egy olcsó szivarra. „Az a helyzet, barátom, hogy a lovamat és a szánt két hete eladtam. Illetve elcseréltem vodkára. Nincs kuncsaft, nincs rubel. Itt mindenki a sámánt hívja, vagy a templomban imádkozik.”
A favágó felpattant: „Nem lakom messze a falutól. Két óra járás. Csak átmegyünk a kőhídon, és nemsokára elérjük az erdőt.”
„Na jó, de mit tud maga fizetni? Valószínűleg egy huncut kopejkát se… Én Moszkvában főorvos voltam, igaz, nem az ideggyógyászaton, hanem a sebészeten.”
„Egész télre adok a doktor úrnak fát, ha megvizsgálja az asszonyt.”
A doktornak felcsillant a szeme. „Fa, az ugyan nem lenne rossz, végre befűthetnék rendesen” – gondolta.
„És az asszony minden vasárnap hozna magának ebédet, én meg vadhúst, ha szereti, csak gyógyítsa meg.”
„Na jó – gondolta az orvos –, némi pióca, purgálás meg jeges fürdő biztosan nem fog ártani annak az asszonynak.” Fogta orvosi táskáját, felvette kabátját, és elindultak az erdő felé. A doktor szivarozott séta közben, a favágó meg a pipáját pöfögtette.
Hajnali három körül értek az erdőszéli házhoz, de az asszonyt nem találták. Csak véres lábnyomokat a padlón, melyek a hátsó kertkapun keresztül az erdőbe vezettek.
„Mi van arra?” – kérdezte a doktor.
„A régi temető.”
A sírkertben friss hantot találtak, fölötte fakereszt magasodott, amire ez volt írva: „Alekszandr Petrovics”.
„Ez vajon kinek a műve?” – nézett döbbenten a doktor.
„Csakis Hara Manzan ősanya lehetett.”
„Hogy kicsoda?”
„A keleti ég ura. Ott laknak a gonosz istenek. Ilyenre csakis ők képesek.”
A doktor elővette a második vodkásüveget, az első már az út során kiürült. Nagyot húzott belőle, és azt mondta a favágónak: „Attól tartok, barátom, nem így történt. A felesége nem bírhatta már tovább a szenvedést, és úgy döntött, eltemeti ezt a Sándort, nyugodjon végre békében.”
A favágó térdre borult, zokogott.
A doktor rágyújtott utolsó szivarjára. Kicsit bánta, hogy ugrott a tűzifa meg a vadhús, de mégis valami boldogságféle lepte meg. Tetszett neki ez a hely: a végtelen csend, a hófehér hegyek, az égig érő fák, az ágakon ugráló, csíkos burundukok. Arra gondolt, ő ezt a hátborzongató éjjelt még egyszer a moszkvai Bolsojban biztosan elmeséli annak az ifjú kollégának, aki valóságos szenvedéllyel gyűjti a különös történeteket az Orosz Anyácska minden tájáról. „Hogy is hívják? Ja, persze… dr. Csehov!”
Nem sejthette, hogy Moszkvát nem látja többé, és pár év múlva porhüvelyét éppen ebben a temetőben helyezi majd örök nyugalomra egyetlen barátja, a favágó.