A szőlőszem kicsiny gyümölcs.
Volt. De azóta megnőtt.
És elcseppfolyósodott.
És megtalálta számítását a popkultúra
és a minőségi borok piacán.
Végül nem lett felakasztva,
viszont megválasztották.
Nem vehetett a bőség kosarából,
viszont nem is kért.
Megesküdött,
de nem ott,
és nem ő.
És tűlevelet növesztett,
mert mégis az a szebb.
Egyszer megbotlott,
és megütötte a bokáját,
de nem esett el a harc mezején,
csak körülnézett,
és elbeszélgetett a helyiekkel.
Aztán pár nap múlva a Dél-budai Centrumkórházban
nozokomiális fertőzésben meghalt.
Egy ideig még égett, amíg a többiek aludtak,
aztán inkább le lett kapcsolva
takarékosságból.
A magja kihűlt, a zamata elillant,
a memóriája behorpadt és szénfeketére mumifikálódott.
Hideg lett, mint a puszta télen,
és tájidegen, mint a kiskunsági kaktusz.
És hiába lett utólag bekatalogizálva,
ha a tekintetes olvasótábor még egy utcanévtáblát se képes
geopolitikailag helyesen értelmezni,
nemhogy egy bordalt.
Mire feleszmélt,
a bánat óceánja elsavasodott,
a tarisznyarákok lárvái bomlásnak indultak.
A tananyag lecserélődött
és a fajtahibridek kora lejárt.
Azóta se láttam,
illetve, de.
Ma reggel a konyhában.
Befordult,
rágyújtott,
letiltottam,
de föltámadott,
és most itt van újra.
