Az Ezt a szobát nem lehet megenni (Táto izba sa nedá zjesť) magyar fordítója, Mészáros Tünde többször hangsúlyozta, nem találkozott még olyan elsőkönyves szerzővel, mint Nicol Hochholczerová. A szlovák származású, magyar gyökerekkel rendelkező és magyarul is tudó Hochholczerová ugyanis mindössze huszonkét évesen olyan prózai művel állt elő, ami hihetetlenül érett szerzőre vall. A könyv nagy port kavart Szlovákiában, mivel egy tizenkét éves lány és ötvenéves rajztanára szexuális kapcsolatát ábrázolja. Mindemellett 2022-ben a rangos szlovák Anasoft litera irodalmi díj tíz várományosa közül kiválasztott öt, középiskolások számára ajánlott olvasmány közé is bekerült, de a szülők és a tanárok heves tiltakozása miatt az ajánlást a díj meghirdetője visszavonta.
Részint érthető, részint érthetetlen a szlovák pedagógusok és szülők felháborodása. A téma maga valóban nem comme il faut, egy pubertás kor elején járó lány – ha úgy vesszük – megrontásáról szóló könyvet nem szokás tinédzsereknek ajánlani, pláne, ha a serdülő szerelmének tárgya egy majd’ negyven évvel idősebb férfi. Azonban csak abban az esetben kifogásolható a könyv, ha az idealizálná a tanár-diák viszony eme szélsőséges példáját, ha bírna ilyen üzenettel. De Hochholczerová könyvében semmi ilyesmit nem üzen. Aki ebből a rafinált és művészi megformáltságú szövegből bármiféle didaktikus üzenetet ki tud hámozni, az igen nagy teljesítményt tudhat magának. Annyit érdemes leszögezni, nem lehet kispolgári prüdériával hozzáállni a könyvhöz, ugyanis az nem kispolgári és nem prűd, attól minden ízében idegen.
Az Ezt a szobát nem lehet megenni címet viselő vékony kis kötet már küllemével jelzi, nem átlagos olvasmány (a borítót maga a szerző tervezte, aki jelenleg a besztercebányai Művészeti Akadémia grafika szakos hallgatója).
A cím kapcsán felmerülhet a kérdés: miért kéne megenni egy szobát, és ha épp a címben említettet nem lehet megenni, akkor melyik szobát lehet? Időpocsékolás ezen töprengeni, ez a mondat csak egy Hochholczerová prózájának számtalan mantrája közül, melyeket a narrátor, Terezka mondogat. Az egyenetlen hosszúságú fejezetek visszatérő fordulata, hogy mit lehet vagy nem lehet megenni, mely leginkább a gyermekek számára kialakított szabályok fordulatait idézi. Ezzel párhuzamosan olyan hatást kelt, mintha az elbeszélő most fedezné föl saját határait. Önmagában az evés központi mozgatója a fiatal szlovák szerző munkájának: a száj, a nyelv, a rágás, a nyelés, a torok, a nyál, a csámcsogás, a fogak, az emésztés visszatérő szereplők ebben a ködös, fanyar humorú szövegben. Az evés mozzanatival összefüggnek a test egyéb tevékenységei.
A mű cselekményét nehéz összefoglalni, de nem is lényeges: Terezka szemszögéből ismerjük meg a világot, mely sosem válik kerek egésszé, ugyanis a szerző merészen vált idősíkot és szabadon asszociál akár egy félmondaton belül. De még így is kirajzolódhat a szemünk előtt egy erős alkatú, különleges, fényes elméjű, cserfes tinédzser képe, aki előbb-utóbb beleszeret az őt tehetségnek tartó és talán egyedül komolyan vevő Ivanba. Kapcsolatuk Terezka permanens monológjában összemosódik a lány más élményeivel, világlátásával, innen tudjuk meg például, hogy az ő férfiideálja maga Esterházy Péter. A magyar szerzőre a nagyapja igyekszik Terezkát rábeszélni: „ha nagy leszek, olyan férjet kellene keresnem, mint Esterházy Péter, aki egy író, ráadásul a nagyapa szerint főnemes, igazi”.
Amellett, hogy a kisregény közlésmódja elvont, valahol nagyon is közeli, ismerős. „Nagyapa azt mondja, ha az ország olyan masszív lábakon állna, mint amilyen az enyém, akkor aranyéletünk lenne, nem tudom, te mit gondolsz a lábamról” – ekképp vezeti olvasója figyelmét Nicol Hochholczerová, aki szinte cinkostárssá teszi olvasóját, egyszerre lehet szeretni, utálni és kinevetni Ivánt, gyönyörű nőnek és ormótlan tramplinak tartani Terezkát. A szerző írástechnikáján érződik a képzőművészi véna, a szöveg roppant vizuális, beszűkültsége és zártsága ellenére hihetetlenül sodró.
Az Ezt a szobát nem lehet megenni nem kifejezetten erotikus, inkább kacagtató, olykor gyomorforgató és meghökkentő, egy biztos: páratlan élményt nyújt. Visszatérve a korhatárra, éppen csak azért nem ajánlott fiataloknak a mű, mert a szöveg finomságait, sokszínűségét könnyebben be lehet fogadni, ha az ember túl van már több könyvön. Talán leginkább azoknak az erős idegzetű olvasóknak ajánlott igazán, akik kíváncsiak egy sosem hallott, egyedi szerzői hangra.
A fordítás is dicsérendő, erre onnan is lehet következtetni, hogy a szerző a Budapesti Könyvfesztiválon – ahol Szlovákia volt a díszvendég – elismeréssel hallgatta a regényből magyarul elhangzó részletet, és meg is jegyezte, köszöni, ez így gyönyörű.
