Miért teszik ezt az iskolával?

Nem igaz, hogy az oktatáspolitikát formáló, döntéshelyzetben lévő politikusok nem látják a magyar oktatás válságos helyzetét. Lehet a statisztikai adatokkal bűvészkedni, ahogy ezt az oktatásért felelős rendőrminiszter tette a decemberi „konzultáció” alkalmával. Örülni is lehet – kell is! – a magyar diákok nemzetközi versenyeredményei láttán. De ezek nem homályosíthatják el a hétköznapi nevelési-oktatási gyakorlat ezernyi problémáját.

Joggal vetődik fel a kérdés: mi az oka annak, hogy a nevelés-oktatás helyzetét meghatározó politikusok sem érdemi válasszal, sem megoldási javaslattal, sem a fejlesztésre vonatkozó elképzeléssel nem állnak elő, amely a jelenlegi tarthatatlan helyzeten változtatna? Miért nem akarnak még tárgyalni sem a gondokról, amelyeket a szakemberek, a szakmai és a civil szervezetek világosan megmutatnak, megoldási javaslataikkal együtt? A szándék, a politikai akarat is hiányzik a döntéshozókból, hogy a működésképtelenség határáig jutott rendszeren bármit is módosítsanak.

Ez a rendszer így van jól összerakva – szerintük. Így képzelték el az autokrata centralizmus nevelési-oktatási rendszerét. Központosított iskolafenntartással, hogy minden iskolát egy centrumból lehessen irányítani, ellenőrizni. Központosított és a centrális erőtér politikai céljainak elérését biztosító tantervvel, egyentankönyvvel, hogy minden osztálytermi folyamatot központi tantervutasítással lehessen keretben tartani, egyben a pedagógusokat irányítani, ellenőrizni.

A pedagógusok "államosításával", a Nemzeti Pedagógus Karral és az Etikai Kódexszel, hogy minden tanár tudja, hol a helye, tudja, mihez kell tartania magát, hogy félelemben lehessen tartani és akár büntetni is - ahogy láttuk is a közelmúltban. Az iskolák önállóságának elvételével, hogy minden egyes intézmény csak a pedagógiai álcaruhában megjelenő politikai akarat végrehajtó intézménye legyen. Az igazgatók kinevezésének eljárásrendjével, ahol a kinevezéseknél – erre számtalan példa volt a közelmúltban – a politikai hűség fontosabb szempont a szakmai felkészültségnél. Ha az iskola a politikai akarat végrehajtó intézménye, akkor az intézmény élére nem szakember kell, hanem politikai megbízott. Ez a rendszer logikájából következik: ha a nevelési-oktatási rendszer célja a centrális erőtér politikai akaratának közvetítése, a hatalomban lévők hatalomban tartása, akkor e társadalmi alrendszer minden elemét ennek megfelelően kell kialakítani. És így is tettek.

Lehetne folytatni a felsorolást: az iskolarendszernek a társadalmi együttműködést mérgező szelektivitásával, a gumibot-tanfelügyelettel, a portfólió-ipart kitermelő minősítési rendszerrel, a működésképtelenséghez vezető hiányt eredményező gyalázatos bérrendszerrel. Az egész nem arra épül, hogy milyen tudásra van szükségük a XXI. században a gyerekeknek – a ma iskolakezdő diákja 2070-80-ig, vagy még tovább lesz a munka világának része! -; milyen az az iskolarendszer, oktatási intézmény, amelyben a gyerekek a pedagógusokkal együttműködve a leghatékonyabban és legeredményesebben tudják a boldogulásukhoz szükséges tudást személyiségük belső értékévé tenni, az alkotóképességet, az együttműködés készségét kifejleszteni; milyen módszerek, eszközök szükségesen a pedagógus és diák közös munkájához; milyen feltételek, munkakörülmények biztosítják az eredményes munka élményét.

Lesz változás a magyar nevelés-oktatás ügyében? Amíg Orbán Viktor a szavazatmaximálást eredményező oktatási rendszert – a hittannal és a mindennapos testneveléssel - fontosabbnak tartja az értékteremtő és egyben a modern világban boldogulást biztosító tudásnál és a gondolkodó, a saját és a társadalom sorsáért felelősséget érző, autonóm embert eredményező nevelési-oktatási rendszernél, addig hiú ábránd bármiféle érdemi változás reménye. Lesznek ilyen-olyan módosítások, ez elképzelhető. Egy lepusztult börtönt lehet modernizálni, de attól még börtön marad. Egy rozsdás bilincset ki lehet fényesíteni, az attól még bilincs marad. Ha egy nevelési-oktatási rendszer célja a diktatúrára emlékeztető autokrata centralizmus szolgálata, az autokrata hatalom biztosítása, akkor ha e rendszert korrigálják is, de a működőképességét biztosítják, abban az esetben a hatalom urai megnyugodhatnak: az autokrata hatalom megszilárdítása a nevelés-oktatás révén sikeres lehet. A modernizált börtön, a fényesített bilincs funkciója szerint fog működni.

Ezt akarjuk? Ezt akarja a magyar társadalom többsége? Erre a rendszerre van szükségük a mai diákoknak, a holnap munkavállalóinak, szakmunkásainak, informatikusainak, mérnökeinek és orvosainak, tanárainak? Ez a szolgai helyzet kell a pedagógusoknak? Ezt a betanított munkás perspektívát jelentő iskolarendszert várják súlyos adóforintjaik befizetése utána a szülők? Ez a nevelési-oktatási rendszer szolgálja a magyar társadalom jövőjét? Aligha.

Hogy akkor mi a teendő, mi dolgunk a világon? Vörösmartyval szólva „küzdeni, erőnk szerint a legnemesbekért.” Mert „előttünk egy nemzetnek sorsa áll.” És „jőni fog egy jobb kor…” - a „nagyszerű halál” azonban nem alternatíva. Kiegészítésképpen ide kívánkozik egy amerikai író bátorító mondata a küzdelemről: „egyetlen küzdelem sem reménytelen, míg véget nem ér.”

Rendben. Még nincs vége. Folytatni kell. Folytassuk hát.