Két héttel azután, hogy az öreghegyi telken levágtuk a válogatott moslékon nevelt disznaját, a Lajost, meghalt a nagyapám, Sankó papa. Egy kisteher gázolta el a közeli kereszteződésben, megrepesztve a belső szerveit.
Apám szerint lép nélkül túlélhette volna. Ili néni szerint fél vesével is. De minek, vetette föl Misi bácsi.
Misi bácsinak támadt az a remek ötlete, hogy ha már a Lajos sorsa így bevégeztetett a rozzant Lehel fagyasztóládában, feltálalhatnánk a vendégeknek a toron. Na nem a karajt meg a szűzpecsenyét, dehogy, az nekünk járt.
Mármint, neki. A többiről egyezkedhettünk.
– Be kéne perelnünk azt a rohadékot – mondta Misi bácsi, miután összeült a testvéri kupaktanács az apró konyhában, ahonnan anyám önkéntes száműzetésbe vonult a nappaliba. Nekem kölyökként a sámli jutott. Legalább jutott, mégiscsak Sankó papa vére voltam.
– Igen! A fájdalom, amit okozott… – helyeselt volna apám, de a bátyja beléfojtotta a szót.
– Barta Pistától hallottam, hogy az ügyvédjük három gurigát vasalt ki a spinéből, aki elütötte Timit. Pedig neki csak a lába tört el. Az túró egy májhoz képest, nemde?
– Meg a lépéhez és a veséjéhez képest – kontrázott Ili néni. – Az felszorozva kilenc!
Apám hallgatott.
Aznap nem született döntés a disznóról.
Nagyapám halála nem ért minket váratlanul, csak a módja. Egy ideje gyakran vendégeskedett nálunk a konyha melletti félszobában. Először csodálkoztam, mind tudtuk, hogy rühelli – így mondta: rühelli – a betondzsungelt, ahol éltünk. Nem is járt hozzánk soha, legföljebb húsvétkor, meglocsolni anyámat meg a nővéremet a saját márkás kölnivel, amit ők csak szúnyogirtónak becéztek.
Egyik este apám rám parancsolt, hogy vigyem be nagyapának a pizsamáját.
– Frissen vasaltam, ahogy szereti – tette hozzá halkan. – Igyekezz!
Kopogás nélkül nyitottam be a félszobába, ahol Sankó papa épp a fél zoknijától próbált az ágytámlába kapaszkodva megszabadulni. Az alsónadrágját már levette.
Az volt az első alkalom, hogy láttam egy felnőtt férfi heréit. Formátlanok és törődöttek voltak, akár a széttaposott bakancs, és úgy tűnt, egészen a térdéig lógnak. Remegtek, ahogy reszketett maga nagyapám is, akinek addigra alaktalan rongycsomóvá gyűrte a testét a rák.
Gyorsan behúztam az ajtót, a szobámba futottam, és a fejemre húztam a takarót.
A frissen vasalt pizsamát a padlóra dobva találta meg az apám.
A halotti torra, amit Misi bácsiék lakásán tartottunk, összegyűlt a rokonság és nagyapa régi cimborakörének életben lévő fele.
– Új szőnyeget vettek – súgta oda Ili néni, amikor beléptünk –, nehogy szégyenben maradjanak azzal a vacakkal!
Apámat rázta a zokogás, a cimborák két feles szilva között meg-megszorították a vállát.
Misi bácsi felesége ekkor jelent meg, kezében egy porcelántállal. Azon két hamis hollóházi virág közt barnára főtt, gömbölyded valamik rezegtek, petrezselymes krumplival körítve. Akadt buggyantott tojás is, vagy mifene, de én egyre azokat a gömböket fixíroztam. Csak nem…
– Na, Sanyika, kéred a Lajos tökit? – vigyorgott rám Misiné. – Az aztán a pompás falat!
Azzal odatolta az orrom alá az egész hóbelevancot, amitől a gömbök még erősebb remegésbe kezdtek. Finom ám a malac töke, nem kell hozzá jobb ösztöke, gajdolta Misi bácsi.
És nekem nagyapám heréjére kellett gondolnom, azokra a ráncos, lógó herékre, és két kézzel befognom a számat, és még így is kirobbant belőlem az otromba röhögés. Úgy visítottam, ahogy szegény Lajos, amikor a nyakába döfték a kést.
Apám, aki soha nem hitt a testi fenyítésben, olyan pofont kevert le nekem, hogy három napig csengett tőle a fülem.
Különben nem is a Lajos tökei voltak, mert akkor sokkal, sokkal nagyobbak lettek volna, és ehetetlenek. Csak, gondolták, beugratják a városi hülyegyereket.
A Lajost végül elosztották.
Misi bácsi kapta a karajt, Ili néni a hasaalját, apám pedig a fejhúst és a körmöket. Mindjárt el is rámolták: Ili néni a banyatankba, Misi bácsi egy cébéás szatyorba, csupán apám vonakodott, hogy nem tudja hová rakni, majd eljön érte máskor a telekre.
Ott rohadt meg az egész a Lehelben.