Ez az írás két – egymástól látszólag távoli – élményem találkozásából született. Az egyik, Woody Allen Annie Hall című filmjében elhangzó mondása: „Soha nem lennék tagja annak a klubnak, amely engem tagjává választana”. Mivel jól ismerte saját magát, úgy gondolta: képtelen volna elviselni a hozzá hasonló különleges emberekből összeálló klubot. A másik, az elmúlt hónapok ijesztgető „bombás” plakátjai: „A brüsszeli szankciók tönkretesznek minket!” Nekem ezekről az jutott eszembe: egy klub tagjának lenni hasznos és kellemes lehet, de elháríthatatlan kötelezettségekkel is jár. Aki csatlakozik, részesülhet a klub egyedi szolgáltatásaiból, de ha elmulasztaná betartani a belépéskor vállalat kötelezettségeket, számíthat arra, hogy figyelmeztetik, sőt megbüntetik. Pontosan ezt, az elvárt viselkedési szabályok megszegését követő szankciók realitását kezdik megtapasztalni mind az EU „klubját” eredetileg létrehozók, mind a később csatlakozók, sőt, még ennél is általánosabban, globális világunk renitenskedő, és azokat megfegyelmezni akaró társadalmai.
Sokáig úgy tűnhetett: a klubok csupán a társasági élet viszonylag szűk szférájában bukkannak fel. A valóságban azonban a klubszerű szerveződések az emberi társulások jellegzetes és egyre fontosabbá váló osztályát alkotják. A klubok különböző szolgáltatásokat állítanak elő és kínálnak fel, amelyeket azonban csak a klubtagok vehetnek igénybe. A csatlakozás feltétele bizonyos kötelező hozzájárulás – tagdíj, egyéb támogatás –, és a viselkedési szabályok elfogadása. Csak ezek betartása esetén férhetsz hozzá a klub szolgáltatásaihoz. E szemszögből pedig nemcsak egy kártyaklub vagy egy golfklub működik klubszerűen, hanem akár közösségek olyan – alapvetően önkéntes – társulásai is, amelyek bizonyos, közösen használt erőforrások összehangolt „kezelésére” „szövetkeztek”.
A társadalmi fejlődés során létrejövő társulások működését alapvetően az őket létrehozó ember viselkedése befolyásolja.
Az emberi lényegről évezredek óta folytatott vitákban sokan amellett érvelnek, hogy az ember alapvetően jó, megértő, belátó és együttműködésre kész. Mások – nem kevesebben – negatív tapasztalataik nyomán úgy vélik: az ember önző, irigy, sőt gonosz. A valóságban azonban viselkedésünket leginkább az opportunista fogalommal lehet jellemezni. Hajlunk arra, hogy együttműködők és segítőkészek legyünk, még a kívánatos viselkedésre vonatkozó elvárásoknak is igyekszünk megfelelni. Ugyanakkor nehezen állunk ellen a csábításoknak, nem szeretjük kihasználatlanul hagyni a kínálkozó kedvező lehetőségeket. Összességében azonban képesek és hajlandók vagyunk tanulni a hibáinkból, és levonjuk a kudarc tanulságait.
Mivel azonban az ember együttműködési hajlandósága elválaszthatatlanul összekeveredik azzal, hogy képtelen ellenállni a csábításoknak, viselkedése nehezen jelezhető előre. Ebből életünk folyamán számtalan konfliktus keletkezik, megnehezítve párkapcsolatainkat, mindennapi csereügyleteinket és a közösségekbe való beilleszkedésünket. A társadalmi evolúció kezdetén a családi közösségek stabilitását jórészt még az állati elődöktől örökölt etológiai programok – az ösztönszerű viszonosság és ennek elmaradása esetén a szintén reflexszerű büntetés – biztosították. Ám ahogy az együttműködés fokozatosan egyre messzebb terjedt, partnereink között kisebbségbe kerültek a rokonok. Így, a „mindenki egyért, egy mindenkiért” családon belüli kötelező szolidaritása elégtelenné vált. Ahogyan az együtt élők száma és a közösségek mérete növekedett, nélkülözhetetlen lett újabb és újabb büntetési szabályok alkalmazása, amelyek fokozatosan beépültek az emberi kultúrába.
A törzsekben először bevezették a normát. Ez olyan, mindenki számára előírt viselkedési szabály, amit nemcsak betartani kellett, hanem kötelezővé tették mindenkivel betartatni is.
Vagyis aki szabályszegéssel találkozott – még ha nem is ő volt az „áldozat” –, annak büntetnie kellett a szabályszegőt, vállalva az ezzel járó vesződséget. Amíg a törzsek viszonylag kicsik voltak, minden jó cselekedet és szabályszegés napvilágra került, a vétség elkövetője pedig nem kerülhette el a büntetést. Így az egymást jól ismerők által működtetett ún. peer-punishment büntetési rendszer hatékonyan fegyelmezte meg a renitenskedőket. Ez a rendszer egyben alapot teremtett, hogy az egalitárius, mindenkinek egyenlő jogokat biztosító közösségekben a konfliktusok rendezése és a döntések meghozatala is közösen és együttműködve történjen.
Ahogyan azonban a munkamegosztás egyre távolabbi közösségeket kapcsolt össze, megsokasodtak az idegenek a mindennapok során. Emiatt először az ún. másodrendű potyautasok terjedtek el. Ők a szabályokat betartották, de a kötelező büntetés szabálya alól, ha nem őket érte a kár, kivonták magukat. Gondoljunk csak a kutyasétáltatás közismert „mellékjelenségére”. Ha valakinek a háza elé odapiszkít egy kutyus, a tulajdonos rászól a gazdira: takarítsa fel. Ha azonban ugyanez a polgár, idegen városban járva látja, hogy egy idegen kutyája egy idegen ház elé piszkít, többnyire nem szól, legfeljebb magában tesz megjegyzéseket. Ez magyarázza, hogy van olyan környék, ami tele van kutyapiszokkal. Ez a tapasztalat – a tudomány által bizonyítottan – arra utalt: a növekvő méretű és komplexitású közösségek belső integrációja kizárólag egyre komplexebb büntetési intézmények alkalmazásával biztosítható.
Az ember, ráébredve arra, hogy mennyire kiszolgáltatott saját vágyainak és nem tud ellenállni csábításoknak, először a moralizáló és büntető istenek „feltalálásával” próbálkozott.
A világvallások – közvetlenül, vagy közvetve – megfogalmazzák az együttélés kötelező szabályait, a szabályszegést pedig bűnnek minősítik, ami büntetést von maga után. Az emberbe beültetett „bűntudat” fegyelmező hatására azután az együttműködés egyre távolabbi térségeire terjedhetett ki, ám ennek következtében ismét megszaporodtak a potyautasok. Vagyis a munkamegosztás, a kommunikáció és a kereskedelem által egyre szorosabban egybefűzött távolabbi közösségekben már az isteni büntetés fenyegetése sem tartotta vissza a potyautasokat!
Az ezután kitalált újabb büntető intézményt – az államot – már jól ismerjük: fizetett emberek tartanak szemmel mindenkit, kiszúrják, nyakon csípik, elítélik és megbüntetik a szabályszegőket. Mivel ennek a rendszernek a „működési költségeit” a közösség tagjai „dobják össze”, a módszer a pool-punishment nevet kapta. A tapasztalatok tanulsága szerint bizonyos méretek felett a társadalmak – a szabályszegők és potyautasok okozta problémák megoldására – bevezetni kényszerülnek az addig „szuverén” egyének és csoportjaik fölé emelt hatalmi központot. Ez a központi hatalom rendelkezik a szabályalkotás és a legitim büntetés jogával, a centralizált erőszakra támaszkodva tart rendet, rendezi az együttélés vitáit és konfliktusait. Sőt, az adókból az állam a közösséget szolgáló beruházásokat – várakat, kikötőket, utakat – is létesít, és egyre sokrétűbb eszközökkel védi a társadalmat a külső támadásoktól.
Az állam „áldásos” hatására egyre nagyobb térségre kiterjedő, egyetlen hatalmi központból „vezérelt” birodalmak keletkeztek. Ennek következtében azonban a birodalmat alkotó sok kisebb önigazgató közösség egyre több területen „ütközött” egymásba. A legelők és az az erdők, a folyók és a tengeröböl közösen használt területei ún. „közlegelőkké” váltak. Fokozatosan kiderült, hogy ha az ezeken osztozó csoportok nem alakítják ki a közösen használt erőforrás működtetésének szabályait, illetve ha ezeket sokan nem tartják be, az az erőforrás kimerüléséhez, a „közlegelő tragédiájához” vezethet. Még csak rosszindulat sem kell a katasztrófához, pusztán egyesek mohó és ezzel túlfogyasztást előidéző viselkedése kiválthatja, hogy a fű elfogy, a halak megritkulnak, a vadak eltűnnek, a víz kiszárad.
A „közlegelő tragédiája” csak a viselkedés kötelező szabályainak kialakításával és betartatásának ellenőrzésével akadályozható meg. Ám mivel ezek a problémák lokálisan jelentkeztek, erre a centralizált állam csak részben kínált megoldást. A „közlegelőket” ugyanis egymástól független közösségek használták, amelyek több hatalmi központból összetevődő ún. policentrikus rendszert alkottak. Ez a rendszer egyaránt eltért a törzsekben megszokott, konszenzusra törekvő, laza koordináció rendszerétől és az állam centralizált hatalmi szerkezetétől is. Nos, ilyen helyzetekben jelentett megoldást a független csoportok klubszerű szerveződésének kialakítása.
A XX. század második felében, a globalizálódó világban egyre több területen jöttek létre ilyenfajta policentrikus rendszerek. Kénytelen-kelletlen rá kellett ébrednünk: egyénekként, magunk választotta csoportok tagjaiként, de mint szuverén államok is, sokféle lokális és globális klub tagjai vagyunk.
Ebből a szemszögből az Európai Unió a valóságban inkább tekinthető egy klubnak, mint szuverén államok laza hálózatának, vagy – ellenkező végletként – a csatlakozó államok szuverén akaratát „felülíró” hatalommal rendelkező centralizált kormányzatnak.
Az Európa-klub működésmódját – az elvárt szolgáltatásokat, a közös döntéshozatalt, a tagok hozzájárulásának és viselkedésének szabályozását – a „klubtagok” közösen döntötték/döntik el. Ezeket a szabályokat és működési feltételeket a „klubhoz” csatlakozóknak el kell fogadniuk. Ám az államok viselkedése is tükrözi az egyénekre jellemző, korábban említett kettősségét: a klub-javakhoz való hozzáférésben reménykedő csatlakozók hajlamosak (voltak) elfelejtkezni arról, hogy a csatlakozáskor elfogadott szabályokat be is kell tartani, sőt kötelességük a szabályszegéseket figyelni, és a szabályszegőket megbüntetni.
A szabályszegők a vesztfáliai békét (1648) követően kiformálódott államiság jogi konstrukciójára hivatkoznak: a nemzetek szuverének, korlátozhatatlan joguk saját érdekeit kinyilvánítása, a nemzetek jogilag egyenlők, és a nemzetállamok önállóan, szabadon intézhetik belső dolgaikat, abba külső államok nem avatkozhatnak bele. A szuverén államok az előre látható konfliktusok megoldására a konzultációk rendszerét formálták ki. Ám a birodalomépítési vágyak mégis háborúkhoz vezettek. A II. világháborút követően, a XX. század két világégésének tanulságait levonva, a világ meghatározó hatalmai – a végzetesnek látszó III. világháborút megelőzendő – egy konfliktuskezelési és érdekegyeztetési rendszert alkottak és működtettek. Ám a körülmények és a feltételek fokozatosan alapvetően megváltoztak. Az ENSZ-tagállamok száma az eredeti 51-ről 201-ra nőtt. A rendszer nem egyetlen szuperhatalom kiemelkedéséhez, hanem éppen egy sokcentrumú politikai rendszer kiformálódásához vezetett. Meghatározóvá váltak a globális vállalatok, amelyek gazdasági súlya és ebből következően politikai befolyása gyakran meghaladja a szuverén államokét. 2017-ben a 100 legnagyobb gazdasági entitásból 69, a 200 legnagyobb entitásból pedig 157 vállalat volt! Megsokszorozódtak az olyan nemzetközi intézmények is, amelyek egyre nélkülözhetetlenebb szerepet töltöttek be a mindinkább globálissá váló „közlegelők” szabályozásában.
A XXI. századba átlépve egyértelművé vált: világunk nem az egyetlen hatalmi centrum által uralt „világkormány” létrejötte felé, hanem a sokféle, viszonylag önálló és jelentősen eltérő érdekű hatalmi csomópontok alkotta policentrikus rendszer irányába fejlődik.
Ez a szerveződés pedig leginkább valamiféle globális klubként írható le. Az ilyen típusú rendszer stabilitása a létrehozói által közösen kialakított szabályokon, a részvevők szabálykövető viselkedésén és a szabályoknak a változásokhoz való egyeztetett hozzáigazításán alapul. A rendszer lényegéből fakad, hogy – mint a globális környezetvédelmi területén bebizonyosodott – a jelenlegi világunk stabilitása kizárólag a közösen kialakított viselkedési szabályok betartásának folyamatos ellenőrzésével és a szabályszegők szankciókkal történő megfegyelmezésével biztosítható.
Globális világunk csak akkor vezérelhető fenntartható pályára, ha közösen kiformáljuk az ezt lehetővé tevő növekedés-modellt. Ám ennek megvalósulásához még az ezt biztosító viselkedési szabályok kialakítása és a szabályszegőknek – legyenek azok nemzetek, vállalatok vagy más közösségek – a közös érdekek tudomásul vételére kényszerítése is szükséges. A szemünk előtt zajló „szankció-háború” már ennek jele. Ezt a globális összeilleszkedést nehézzé teszi, hogy világunk – a tranzakciós költségek zérussá és a határok átjárhatóvá válása miatt – az alapvető átrendeződés állapotában van. Minden cseppfolyós és a hatások megállíthatatlanul terjednek. Mindenki – országok, vállalatok, platformok, kultúrák, civilizációk – a struktúrája, küldetése és működésmódja alapvető átalakítására kényszerül. Ebben a helyzetben a történelmi narratívák, az alapító atyák politikai elméletei, a világot egykor örök barátokra és örök ellenségekre bontó jövőképek megtévesztővé váltak.
Emiatt az emberiség számára nem kínál menekülési utat, ha a jövőt a saját narratívájukat a globális világra rákényszeríteni igyekvő szuverén nemzetekre bíznánk. A mindent felülíró szuverenitás követhetetlen, letérni kényszerülünk az ennek logikája által kiformált fejlődési pályáról. Ám éppen így reménytelen – már csak az idő rövidsége miatt is – hatékonyan működő „globális világkormány” létrejöttére várni. Az emberiség sorsa alapvetően azon múlik, felismerjük-e és elfogadjuk-e, hogy mindannyian egy hatalmas globális klub tagjai vagyunk. Mindenkire szigorú viselkedési szabályok vonatkoznak, amit nemcsak betartani vagyunk kötelesek, de mindenki mással be is tartatni. A klub normális működését jelzi, ha azok, akik áthágják együttélés szabályait, szankciókkal szembesülnek. Ez sajnos egyben azt is jelenti: a többiek – a szabálykövetők – is kénytelenek viselni a szankciók költségeit. De mit tegyünk, ha a nemzetek – éppen, mint az egyének – néha nem értenek a jó szóból!
