„Az univerzum két halmazból áll: az egyik halmaz Marseille, és a másikba tartozik minden más; ezek a történetek Marseille-ben játszódnak, vagyis az általatok ismert világegyetemen kívül.”
Itt az ideje, hogy meséljek önöknek a Marseille-ben elfogyasztott reggelijeimről, de előre kell bocsátanom: tárgyamnál fogva egyszerű leszek. A hagyományos francia reggeli ugyanis nem olyan pompás és bőséges, mint az amerikai; nem olyan kiadós és tápláló, mint az angol; s végül nem olyan brutális, mint amilyet egyszer a debreceni piacon láttam elfogyasztani egy nagy magyar költő által, aki (tessenek megkapaszkodni) velővel és hagymával megsütött vért evett. (Ez utóbbi ízét nem ismerem, mert soha életemben nem ettem ilyet, de azt a rettenetes látványt nem lehet feledni.)
Előrebocsátom azt is, hogy miután egyszerű plebejus-proletár származású ember vagyok, nem fogok önöknek arról a francia ételről áradozni, amely egy Gérard Depardieu nevű, tehetségben és testtömegben is nagy francia színész egyik kedvenc reggeli étele, s amely voltaképpen csak pár falatnyi, fűszeres aszpikban eltett főtt nyúlhús. Állagából következően hidegen fogyasztandó, és – legalábbis Gérard Depardieu szerint – feltétlenül fehér bort vagy pezsgőt kell mellé inni. Én ezt sem próbáltam, részint azért nem, mert a nyuszika nem kóser, részint pedig azért nem, mert hülye lennék reggelire bármihez is bort vagy pezsgőt inni.
Nem, én egyszerű plebejus-proletár ember vagyok, Marseille-ben is az voltam, ott tehát leginkább azt ettem reggelire, amit a munkásemberek: vajas bagettet tejeskávéval.
Jó-jó, tudom, hogy ez roppant leegyszerűsítő mondat volt, elvégre Franciaországban is népszerűek a modernnek hitt, gabonamagvakat tartalmazó müzlik tejjel – holott lényegében az őseink is évszázadokig müzlit ettek, csak ők tejes kásának hívták, és ha éppen nem volt tej, akkor a magvakat vízzel öntötték fel, és így nem tejes, hanem vizes kása lett a neve. A vizes kása nem finom (próbáltam), viszont laktató és egészséges. A vajas bagett tejeskávéval… Az viszont finom. Nagyon finom. És van benne valami…
Hűha, majdnem azt írtam, hogy van benne valami nagyon franciás. Holott a XXI. században az ember egyre kevesebb francia jelenségre tudja azt mondani, hogy nagyon franciás.
Merthogy – kapaszkodjanak meg újra – találkoztam olyan tősgyökeres marseille-i huszonévesekkel, akik nem szerették a marhahúst, legyintettek a pot-au-feu-re annak minden gyönyörű kiegészítőjével együtt, meg nem ették volna a birkát, büdösnek találták a sajtokat, ellenben legkedvesebb ételük a sonkás(!) pizza(!) volt, meg a paradicsomos spagetti, s nem átallottak McDonald's-ba járni sültkrumplit falni kecsappal… O, putain…
Amiről én beszélek, az a hagyományos francia munkásreggeli: egy keresztben félbevágott bagett hosszában félbevágott egyik fele, amelyet igazi vajjal jó vastagon megkennek, majd tejeskávéba belemártogatva megesznek. Ennyi.
Tudom, sokaknak most a croissant, vagyis a francia kifli jutott eszükbe, igen, tudom, hogy azt is sokan eszik reggelire, de azt kell mondjam, hogy a croissant a bagetthez képest polgári, hogy ne mondjam, úri étel, ráadásul drágább, s kevésbé laktatóbb, mint egy keresztben félbevágott bagett hosszában félbevágott egyik fele; ennélfogva munkásreggelinek nem alkalmas. Ha ki akarunk rúgni a hámból, akkor a vajas bagettre kenhetünk egy kevéske lekvárt is, de akkor ez már nem minősül francia proletár reggelinek!
S remélem, érzik, hogy a proletár szót én nem pejoratív értelemben használom. Sőt, nagyon is büszkén vállalom, mert az igazi proletár-eszményben (legalábbis számomra) benne rejtőzik valamiféle puritánság, nagyképűsködéstől mentes egyszerűség, azaz józan és humanista magatartás – márpedig a vajas bagett bizony puritán étel, minden nagyképűsködéstől mentes egyszerűség jellemzi, ráadásul józannak is nevezhető, tekintettel arra, hogy az ember tejeskávét iszik hozzá, nem pedig fehér bort vagy pezsgőt. Mértékletes és humanista francia proletár a bort majd csak ebédidőben fogyasztja, akkor sem többet két-három deci vörösnél.
Ha még nem írtam volna, megjegyzem: úgy harminc éve lehetőségem nyílt francia favágók mellett dolgozni és ebédezni valahol Közép-Franciaországban – nos, azok az egyszerű, fog- és ujjhíjas favágók az ebédjük végén sajtot ettek, amit kevéske vörössel öblítettek le. Ez a kulturáltság egyik jele.
Marseille-ben Pierre bácsinak is a vajas bagett volt a legkedvesebb reggelije kávéval. Volt egy időszak, amikor nem otthon reggeliztünk, hanem egy hozzánk közeli kis szállodában, ahol Pierre bácsi a tulaj jó ismerőse volt, s ahol reggelente mindig jutott nekünk egy étkezőasztalka. Vajas bagettet mártogattunk tejeskávéba, közben Pierre bácsi a reggeli lapokat olvasta és a kommunistákat szidta. Azért szidta őket, mert alig volt nap, amikor az újság ne írt volna sztrájkolókról, s nagybátyám meg volt győződve róla, hogy ha nincsenek kommunisták, akkor nincsenek országos sztrájkok sem. S most nézzünk körbe Magyarországon.
Lehet, hogy Pierre bácsinak igaza volt.