Tudtam, hogy nagyon beteg, de hogy ő is meghalhat, az soha eszembe sem jutott volna. Még néhány hete is küldözgette a szokásos legorombító e-mailjeit, hogy miért nem foglalkozik többet a Népszava Orbán Viktor irredentizmusával, vagy éppen a kasseli documenta körüli botránnyal. Úgy gondoltam, pontosabban, róla elhittem, hogy ha a halál kopogtat az ajtaján, vele is vitába száll, Platón-, Hegel- és Marx-idézetekkel perlekedik az életért. Nem magáért, a saját életéért, hanem csak úgy l’art pour l’art a vita kedvéért, no meg azért, hogy összemérje intellektusát az erővel, amely „örökké rosszra tör, s örökké jót mível”, s persze zárójelben odavessen néhány érvet olyan szerzőktől, akik miatt a halálnak is be kell iratkoznia a British Librarybe.
Amikor, lassan két éve, utoljára beszélgettem vele hosszabban az akkor megjelent Antitézis (2021) című kötete miatt, csak telefonon volt hajlandó kommunikálni, a Covid-19 és tüdőrák kombinációja őt is óvatossá tette, s mintha puhult volna, megértőbb, mondhatni emberibb lett. Hogy megdicsérte interjúkérdéseimet – „ezek tényleg igen jó kérdések” –, azt máig a legnagyobb elismerések között tartom számon.
„Ez a mostani apály végleges” – Utolsó interjúnk Tamás Gáspár MiklóssalÉs akkor itt kellene jönnie az életpálya eseményeinek, a legfontosabb művek felsorolásának, de Tamás Gáspár Miklós (1948-2023), TGM, Gazsi annyi mindent csinált, oly sok mindennel foglalkozott, hogy ez reménytelen vállalkozás. És persze lehetne a személyiségéről is írni, kioktató, fölényes, sokszor sértő modoráról, amelyet borotvaéles gondolatmenetei némileg tompítottak. Egy Beszélőnek adott interjúban (2008/11) felidézte, mit is mondtak róla egy párizsi konferencián: – Én minden rendszer ellenzéke vagyok – un dissident sous tous les régimes. Ebben biztos van valami, ha más nem, a vérmérsékletem.
De rögtön hozzá is tette: – Életem egyik legfontosabb korszakában mégiscsak egy rendszer megteremtésében vettem részt, nem pedig a szétrombolásában, mi több, jó darab ideig ennek a rendszernek az apologétájaként léptem föl. Képes voltam legyűrni lázadó hajlamaimat, ha úgy láttam helyesnek.
S talán épp ez életműve meghatározója: a kolozsvári születésű, később Romániából kiutasított (1981) filozófus a magyar demokratikus ellenzék vezető figurájává válik, az SZDSZ egyik legfontosabb vezetője, parlamenti képviselője (1990-94) lesz – egyszóval a harmadik magyar köztársaság alapítói közé tartozik. Egész pályájának kulcspontja, mint sok kortárásának, a rendszerváltás és a hozzá való viszonya. Később ugyan a rendszer kritikusa, de nem ellenfele lesz. Fordulatai is ezt jelzik; az 1989-es Búcsú a baloldaltól című írásában az Oakeshott és Hayek nyomán haladó konzervatív-liberális teoretikus szólal meg, a „jogállami forradalom” híve, az 1994-es Búcsú a jobboldaltól pedig már a kiábránduló, ismét a baloldalhoz, sőt, Marxhoz visszatérő filozófus számvetése a kapitalizmus szörnyűségeivel.
S erről, a baloldali útról, amelyen kevesen követték, aztán már nem is tért le; egyik fő tézise, mint a Népszavának adott interjújából is kiderül, hogy „A szocializmus (mint történelmi és eszmei hatalom) immáron történelem. Elmúlt. A tőkés rendszer meghaladásáról gyakorlatilag minden jelentősebb áramlat, irányzat, politikai erő lemondott.” TGM-et az izgatta, hogyan lehetséges, és mit jelent ilyen körülmények között a baloldaliság. Mivel az egész világban uralkodó posztfasizmus, ahogy ő nevezte egyebek között az Orbán-rendszerét is, visszavonja számos társadalmi csoport jogegyenlőségét, az a dolgunk, hogy kiálljunk ezen kisebbségek, a melegek, a színesek, a hajléktalanok mellett.
Kedves Gazsi, ha nem is nyerted meg az összes vitád, erős érveket kaptunk tőled a folytatáshoz.
