Az ellenzék „leváltása”

A 2023-as év nagy feladata az ellenzéki pártok „leváltása” és ezzel az ellenzéki tábor felgyülemlő energiáinak felszabadítása. 2024-ben már késő lesz bánatosan körülnézni az Orbán-rezsim által gyalázatosan összefabrikálta tavaszi választások után. Hiszen ez választás az európai parlamenti és az önkormányzati választás összekapcsolásával éppenséggel az ellenzéki szavazók összezavarására épül. Az ellenzék „leváltása” már régóta, újra meg újra felmerül, egyfelől minimális programként mint a jelenlegi pártok kiegyezése és összefogása, de ekkora csoda nincs, mivel a viszonyuk látványosan romlik; másfelől maximális programként mint a pártok radikális megújulása, de odáig még nagyon hosszú és rögös út vezet.

Az ellenzéki pártok indulása 2026-ban a jelenlegi vezetőkkel és képviselőkkel - többségükben hivatásos politikai potyautasokkal - egy újabb tragikus vereséghez vezethet. Az európai beállítottságú szavazótábor csak úgy tudja elfogadni az ellenzéki pártokat, ha megújulnak, ha visszatalálnak Európába, és túlesnek végre a kétezres évek kudarcának feltárásán, mert a 2010 utáni gyenge szereplésük még fel is erősítette ezeket a gyermekbetegségeket.

Mostanság a DK ugyan „hasít” a gyengülő ellenzéki mezőben, de csak Bólintó Jánosokat toboroz más pártokból, és nem új eszméket vezet be a közvéleménybe. A politikai életben a demokratikus közvélemény lebénulásának markáns jele, hogy az ellenzéki vezető szerepre törekvő DK sem fórumokat teremt a kérdések/programok széleskörű, érdemi megvitatásához, hanem a törékeny és gyenge többsége nevében a maga avítt pártfegyelmét akarja ráerőltetni az egész ellenzékre: „Mi sem tudjuk, hogy merre tartunk, de tartsatok velünk.”

Így aztán 2022 a radikális elbizonytalanodás éve volt, és nemcsak az Orbán-rezsim válságkezelési válsága, hanem az ellenzéki pártok bénasága miatt is. Az emberek ugyan egyre jobban belátták, hogy az Orbán-rezsim a válságnak nem kezelője, hanem oka és elmélyítője, de egy megújult ellenzék még nem kínál alternatívát. Ezért a közvéleménykutatások azt mutatják, hogy a Fidesz tábora csökkent ugyan, de ez ellenzéki pártoké nem növekedett.

A 2022-es választásnak is egy olyan programmal indult neki az ellenzék, amelynek a pártok marakodása miatt sohasem volt nyilvános vitája, jóllehet a szakértők számos kérdést alaposan feldolgoztak. Másutt a pártok a közéletben egy nagy vitagépezetet működtetnek, ami a vélemények sokaságát nagy alternatív programokká fogja össze, és a pártok ezeket ütköztetik. Nálunk azonban az előválasztás friss, innovatív szakasza után a pártok az egymással való pozícióharccal voltak elfoglalva, végül egy őrült futásban egymásnak estek. Nem kérték és nem foglalták össze az emberek véleményét, nem tették a dolgukat, ezért a potenciális választóik sem tették a dolgukat, és nem szavaztak rájuk. Nemcsak a széthúzás miatt, hanem mert nem szólították meg őket a nagy nyilvánosság előtti tiszta beszéddel az egymásra épülő, nyitott fórumokon.

Ezért a tömegtüntetések szervezői udvariasan megkérték őket, hogy maradjanak távol: magyarán, a feltámadó tömegtüntetések kiadták az ellenzéki pártok szegénységi bizonyítványát.

Félő, hogy a pártok a versengés zavarában a 2024-es önkormányzati választáson sem találják meg a közös hangot, így ott sem tudnak majd tömegeket megmozgatni, ahogy a rendkívül gyenge szereplésük a legtöbb 2022-es pótválasztáson ezt megmutatta. Különösen azért, mert közben versengeni fognak az uniós parlamenti választáson, amire ugyancsak nincsenek felkészülve. Ám a nagyobb pártok számára csábító lesz a kisebbek teljes kiszorításának a lehetősége, ami viszont súlyos ellenzéki bukással járhat az önkormányzati választáson, és ezzel legfeljebb egy nagyobb párton belülre kerülhet a teljes politikai zűrzavar.

A társadalom megmodult ugyan, és alapszinten izgalmas értelmiségi élet zajlik, de ha visszatekintünk a hazai ellenzéki szerveződések történetére, akkor szembeszökő az Orbán-rezsim demokratikus ellenzékének szervezetlensége és gyengesége. 1956 és 1989 kapcsán mindenkinek eszébe jutnak az ellenzéki szervezkedés szakaszai és fordulópontjai, amelyek elvezettek a döntő változáshoz, de manapság nem figyelhető meg egy ilyen folyamat. A mostani demokratikus ellenzéknek valójában nincs története, mert nincsenek nagy, emlékezetes események mint fordulópontok és mérföldkövek.

Nincsenek az ellenzéki alternatíva kidolgozásában nagyívű összegzések sem, amelyek az egész társadalmat megmozgatják és átütő erejű vitákat váltanak ki. Felnőtt az újságírók és a szakpolitikai elemzők új nemzedéke, számos honlapon alapos és izgalmas elemzések jelennek meg, amelyek hazahozzák a nemzetközi vitákat és teóriákat is, de ez a kitűnő középszint nem összegeződik átfogó jelentésekké, közismert dokumentumokká, amelyek alkalmasak lennének az ellenzéki tömegek mozgósítására.

Az ellenzéki pártok inkább akadályozzák, mintsem kezdeményeznék ezt a szerveződési és alternatívakeresési folyamatot, hiszen csupán rövidlejáratú választási szövegeket csattogtatnak és pártlogókat lobogtatnak a médiában, érdemi elemzések és átfogó közpolitikai programok nélkül. Ha van ilyen nekik, akkor legalábbis ügyesen titkolják. Általában megritkultak, szinte eltűntek a fórumok, az olyan nyilvános viták szakértőkkel, amelyek egymásra épülnek horizontálisan, mint egy közös folyamat részei, és vertikálisan, mint egy összegző stratégia periódusai.

Ehhez kiindulásként kellene persze egy nyitó fórum a fórumról, mert nem az ellenzéki politikusoknak a médiában keringő lejárt szavatosságú bölcsessége visz előre, hanem sok-sok nyilvános fórum kívántatik. Kezdetben azt is meg kellene vitatni, hogyan vitatkozzunk a közös ellenzéki program kialakításához, hogyan nyissunk a tömegtámogatás érdekében a szélesebb társadalom, a fiatalok, a vidékiek és a bizonytalanok felé. Ahol a pártok megjelennek, ott felüti a fejét az unalom, mert amit a pártok kibocsátanak magukból, az szellemi tápláléknak igen gyenge, még a saját elkötelezett híveik számára is. A pártok nem kezdeményeznek, de reagálniuk kell majd, ha a szerveződő ellenzéki tömegmozgalom elindítja a „pártok, ébresztő!” programját, és az végül elvezethet egy megújult ellenzéki kerekasztal működéséhez.

Mindez alapvetően szükséges az Orbán-rezsim hazugsággyára működésének kivédéséhez. Ehhez azt kellene tudatosítani, hogy az Orbán-rezsim szembemegy a nagy nemzetközi változásokkal és ezzel globális szinten is a perifériára taszította az országot. A magyar lakosságra rázúdul a hazugsággyár alternatív valósága, ami a valós tényeket frissen legyártott fiktív összefüggésbe helyezi - ahogy manapság szerintük Brüsszel a felelős az Orbán-rezsim összes bűnéért.

De az elmúlt év már a fordulat éve volt, ami elindította a tömegmozgalmakat és mozgósította az ifjúságot. 2023-ban dől el, hogy az ország tud-e élni a most feltárult lehetőséggel a romlás megállítására. Hiszen az EU hosszú habozás után már lépett, szégyenpadra ültette az Orbán-rezsimet, átnyújtotta a részletes bűnlistáját, és megkezdte a tetemrehívást. Ki kellene használni ezt a 2023-ban feltáruló ritka történelmi lehetőséget.

Egy hasonló történelmi fordulat idején Zrínyi Miklósból szakadt ki Az török áfium ellen való orvosság című mozgósító kiáltványában az a nevezetes mondás, hogy „Fegyver, fegyver, fegyver kévántatik, és jó vitézi resolutio! Ezenkívül én semmit sem tudok, sem mondok.” Ma már csak a szavak éles fegyvere kellene az érvek csatájához, de azokból aztán sok: fórum. fórum és fórum kívántatik. A fórumok harcmezején pedig nagy elszántság kell az Orbán rezsim ellen az érvek csatájában, ami elvezethet az új intézmények kiépítéséhez és az európaizált, működőképes ellenzéki pártok megalakításához is. Ezért a mozgósító kiáltványában már Zrínyi is hozzátette azt is, hogy „Volenti nihil difficile”, azaz „Akiben megvan a jó szándék, annak semmi sem nehéz”. Ez az igény az elszántságra az ellenzékben most is nagyon aktuális.

—

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.