Különös gonddal öltözött az alkalomra Lady Duff-Gordon (1863–1935). Feketében, széles karimájú, fátyolos kalapban, lila szegélyű kabátban lépett a vizsgálóbizottság elé 1912. május 20-án. Az elegancia védjegye volt a sikeres üzletasszonynak, ám ezúttal ellenséges közhangulatban tett nyilvános tanúvallomást a Titanic katasztrófájáról, amelynek túlélője volt. Kellemetlen kérdésekre kellett készülnie.
Lucy Sutherland (ez volt a leányneve) került már nehéz helyzetbe azelőtt is, de túlélte, sőt megerősödve jött ki belőle. Háziasszonynak nevelték, mégis volt bátorsága faképnél hagyni iszákos férjét, önállóan gondoskodni magáról és kislányáról. Szépen varrt. Ruhákat tervezett, eleinte otthon, azután a bevételből szalont nyitott a londoni West Enden (1893). Merész kreációi népszerűek lettek, megrendelői előkelőségek.
Egyikük, az agglegény skóciai földbirtokos Sir Cosmo Duff-Gordon belehabarodott, és a századfordulón – dacolva a viktoriánus szokásokkal – megkérte a rangon aluli, elvált, 37 éves asszony kezét. Remekül kiegészítették egymást. Lucynek volt képzelőereje, tehetsége, szorgalma, érzéke divathoz és vállalkozáshoz – a férfinak meg volt pénze beruházni. Újabb szalonokat nyitottak Párizsban, New Yorkban, Chicagóban.
Lady Duff-Gordont újítóként tartja számon az haute couture. Ő képzett és alkalmazott először profi manökeneket, ő rendezte az első modern divatbemutatókat. Értette az idők szavát, lazább viseletekkel oldotta a kifutó korszak merevségét. Elhagyta a fűzőt, mély dekoltázsokat és hasított szoknyákat villantott, szexi fehérneműt reklámozott. Közismert társasági figura lett, ma azt mondanánk: celeb.
A házaspár üzleti ügyben utazott Amerikába, inkognitóban, de a Titanic közönsége felismerte őket. Velük tartott Lucy bizalmas szobalánya, Laura Francatelli is. Élvezték a luxust, a villanymelegítőt, a reggelire felszolgált epret. A tragédia éjjelén megőrizték lélekjelenlétüket. Értékeiket összeszedve az 1-es számú mentőcsónakon távoztak, amely arról híresült el, hogy 40 férőhelyén csak tizenketten ültek: dúsgazdag utasok és néhány matróz evezővel.
Ezerötszáz ember hullámsírjára visszapillantva a lady azon sopánkodott, hogy a kapkodásban a kabinban felejtették komornájának kedvenc estélyi ruháját.
Erre a tengerészek megjegyezték, nekik mindenük odaveszett. Sir Cosmo, együttérzése jeléül, nyomban pénzt adott nekik. Legalábbis így vallott az úrnő, és a vizsgálóbizottság nem talált bizonyítékot a szörnyű gyanúra: valójában lefizették a legényeket, nehogy visszaforduljanak vízbe esettekért.
Az asszony a botrányt is túlélte, az önző milliomosok iránti harag a férjére zúdult. Nem sokat teketóriázott, úgy otthagyta a kínossá váló férfit is, mint a süllyedő Titanicot. Már kitört a háború, amikor New Yorkban jegyet váltott a Lusitaniára, arra az óceánjáróra, amelyet útban Liverpool felé, az ír partoknál német torpedó süllyesztett el (1915). Ám a túlélés nagyasszonya megint nem volt az ezernyi áldozat között: az indulás napján gyengélkedett, fel sem szállt a hajóra.