Egy a közelmúltban publikált tanulmánya mellékletében Vendriczki Róbert kutató 105 olyan magyar nevét és személyi adatait tünteti fel, akik az ’50-es évek első felében tértek haza Vietnámból, ahol vagy a Viet Minh (a Vietnámi Függetlenségi Mozgalom Hadserege) hadifoglyai, vagy önkéntes harcosai voltak. Valamennyien a francia idegenlégió katonáiként kerültek Indokínába, ahol akkoriban a Ho Si Minh vezette partizánok harcoltak a francia gyarmatosítók ellen egészen 1954-ig, amikor is a Dien Bien Phu-i vesztes csata után Párizs belátta, hogy minden igyekezete hasztalan és kivonta csapatait Vietnámból. (Hogy azután az ország déli felén az amerikaiak vegyék át a helyüket.) Az említett magyarokat a partizánok ejtették foglyul: egy részük önként adta meg magát, jó néhányan pedig maguk szöktek át a vietnámiakhoz, és soraikban küzdöttek a francia gyarmatosítók ellen. A Tell Vilmos szabadcsapat soraiban harcolók még magyar nyelvű újságot is kiadtak a dzsungelben Árvalányhaj címen. Az önkéntesek egyike volt Éltető Jenő, akivel 1967-ben találkoztam. Igaz ügyért harcoltak – megérdemlik, hogy megőrizzük az emléküket.
Éltető Jenő dunántúli értelmiségi családból származott, de korán árvaságra jutott, árvaházban nőtt fel, ennek ellenére sikerült elvégeznie a gimnáziumot, könyvelőként dolgozott, amíg csak 1939-ben be nem hívták katonai szolgálatra. Érettségizett karpaszományosként gyorsan haladt előre a ranglétrán. A második világháború végén, amikor Ausztriában amerikai hadifogságba esett, már két csillag jelezte paroliján a főhadnagyi rendfokozatot. Haza akart jutni a feleségéhez, ezért megszökött a hadifogságból, de balszerencséjére egy járőr karjaiba futott – büntetőtáborba került. Ismét búcsút mondott a kapufélfának, ezúttal az angol megszállási zónába szökött át, de ott is lebukott. Aztán onnan is megszökött, míg végül egy francia hadifogolytáborban találta magát. Valamennyi láger közül ez volt a legrosszabb. Fogva tartóik szabályosan éheztették a hadifoglyokat, többen közülük éhen is haltak. Kiútként választhattak a franciaországi bányamunka és az idegenlégió között. Harminc társával együtt Éltető is az előbbit választotta. Ott kerültek kapcsolatba a CGT-vel, a baloldali francia szakszervezettel, amely a magyar szaktársaik érdekeikért is igyekezett kiállni. Összekötőjük az ottani magyarok közül egyedül franciául tudó Éltető volt. Részt vettek abban a nagy bányászsztrájkban, amelyet a hatóságok katonai erővel vertek le. A letartóztatást elkerülendő Éltetőék Belgiumba próbáltak átszökni, de egy konspirációs hiba következtében rendőrkézre kerültek. A francia hatóságok szabotázzsal vádolták meg őket, amiért tizenöt év is kijárt a hírhedt Ördög-szigeten.
Éltető ekkor úgy döntött: a tizenöt év rabság helyett inkább az öt évi légiós szolgálatot választja. Amikor Lille-ben, az idegenlégió toborzóközpontja előtt haladtak el vele a rendőrök, kilépett a sorból és beugrott a kapun. Hamarosan Sidi Bel Abbès-ben, a légió – Rejtő Jenő Menni vagy meghalni című regényéből számunkra is ismert – afrikai kiképzőközpontjában találta magát. Kimenői alkalmával megismerkedett és összebarátkozott a városban élő francia baloldaliakkal, akik megmondták neki: alighanem Vietnámba vezénylik, hogy a gyarmati uralom ellen küzdő hazafiak elleni harcban vessék be. Éltető már akkor elhatározta, hogy mihelyt mód nyílik rá, átszökik a Ho Si Minh vezette partizánokhoz.
1948. március 16-án szállt partra Saigonban, majd az észak-vietnámi Dong-Khe erődbe vezényelték. Ezen a vidéken a franciák már csak néhány várost ellenőriztek, a környező őserdőben minden falu a partizánok kezén volt. Éltetőnek hamarosan egy francia nyelvű röplap került a kezébe, amelyben a Viet Minh arra hívta fel a légióba erőszakolt katonákat, hogy szökjenek át hozzájuk, lehetőleg minél több fegyverrel és lőszerrel. Néhány nap múlva egy feladat végrehajtása közben Éltető két társával, Magda Jánossal és Mráz Józseffel együtt alaposan felpakolt kézigránátokkal, távcsöves puskákkal és a kijelölt úti cél helyett egy partizántáborban kötött ki. A három magyart pihenőbe irányították egy Ha Giang melletti kis faluba, ahol a lakosság nagy szeretettel fogadta a hozzájuk átállt bajtársakat, személyükben először láttak európai embert. A falu apraja-nagyja köréjük gyűlt, hogy megnézzék, hogyan eszik a nagy orrú magyarok pálcika helyett kanállal a rizst.
Éltetőék fegyvert kértek és kaptak. A Viet Minh 88. hadosztályához tartozó Tell Vilmos szabadcsapatba osztották be őket, amely afféle nemzetközi brigád volt. Parancsnokuk, új nevén Le Dogh Nien, német baloldali újságíró volt, aki a franciaországi emigráción át került maga is az idegenlégióba, majd Vietnámba. Az akkor még csak 60 tagú szabadcsapatban ekkor tizenhárom magyar, két olasz és egy spanyol is harcolt, később kerültek az alegység kötelékébe oroszok, németek, lengyelek és csehek is. Éltető itt kapta vietnámi nevét, a Le Do-t (magyarul: Önkéntes). Golyószórósként vett részt a Lang Son-i repülőtér, majd Dong Khe közelében egy erőd elleni támadásban. Az utóbbi során meg is sebesült.
A szabadcsapatban közben megszaporodott a partizánokhoz önként átállt magyarok száma. Kis énekkart is alakítottak, amelynek előadásait vietnámi bajtársaik és a környező falvak parasztjai nagy élvezettel hallgatták. Magyarok lévén, természetesen futballcsapatot is alapítottak, sőt a már említett, Árvalányhaj című kézírásos újságot is kiadták. (Az utóbbinak egy példányát Éltető haza is hozta. Ez alighanem egyike ama kisszámú, külföldön megjelent újságnak, amelyikből a hungarikumokat előszeretettel gyűjtő Országos Széchényi Könyvtárban egyetlen példány sem lelhető fel.) 1949 elején Éltetőt, akkor már a Viet Minh tisztjét, akinek sapkáján a piros alapon sárga ötágú csillag virított, más beosztásba vezényelték. Propagandista lett, a Waffenbrüder–Frères d’Armes (Fegyvertársak) című, német és francia nyelvű, immár nyomdában előállított újság munkatársa. A lapot a partizánok a légiósok között terjesztették nem minden siker nélkül: az olvasók közül egyre többen álltak át a vietnámi hazafiakhoz, vagy legalábbis adták meg nekik magukat. Idővel magyar nyelvű írások is jelentek meg az újságban. Gondot csak az okozott, hogy a dzsungelben működő tábori nyomda betűkészletéből hiányzott az ö meg az ü; jobb híján oe-vel és ue-vel pótolták őket.
Egy ízben Éltető egy kis faluban, egy kunyhóban éjszakázott. Ugyanott kapott szállást egy vietnámi bajtárs is, aki remekül beszélt franciául és minden szempontból nagy tudású embernek bizonyult. Hajnalig beszélgettek. A vietnámi mindenekelőtt a soraikban harcoló magyarokról érdeklődött. Reggel, amikor továbbindultak, Éltetőnek feltűnt, hogy éjszakai bajtársával együtt egy szakasznyi partizán is felkerekedik. Ezután tudta meg házigazdájától, hogy hálótársa Ho Si Minh, az 1945-ben kikiáltott, de akkor még csak a felszabadított területeken működő Vietnámi Demokratikus Köztársaság elnöke volt, a kísérő partizánok pedig az ő biztosítását szolgálták… Éltető János és több társa a Vietnámi Néphadsereg támogatásával hétévi távollét után 1951-ben, Kínán és a Szovjetunión keresztül tért haza.
Éltető már itthon volt, amikor 1951. októberében két 20 éves pécsi jóbarát, Márton Béla és Kovács Elemér merő kalandvágyból átszökött az osztrák határon, mert világot akart látni. Kalandból azután jutott nekik elegendő. Amerikába szerettek volna menni, de előbb Triesztig, majd Marseille-ig, a francia idegenlégió toborzóközpontjáig jutottak el. Azután következett Oran, majd Sidi Bel Abbès. A kiképzés olyan kegyetlennek bizonyult, hogy Márton Béla fogta magát és megszökött. Elfogták. Büntetőszázadba került, ahol naponta csak egyszer kaptak enni. Délben a tűző afrikai napon nehéz kövekkel a hátukon zavarták őket körbe-körbe a kaszárnya udvarán. Márton akkor határozta el, hogy ezért egyszer még megfizet. Végül Indokínába irányították, ott találkozott ismét barátjával, Elemérrel. „Nagy vagányok voltunk, de azt a sok kegyetlenséget, amit a franciák műveltek a vietnámiakkal, nem vette be a gyomrunk" – beszélte el Márton Béla. "Kezdtünk gondolkodni azon, hogy átszökünk a partizánokhoz, csakhogy az elöljáróinktól azt hallottuk, hogy ha egy légiós a kezükbe kerül, azt nyomban felkoncolják. De aztán éjszakánként mind gyakrabban hallottuk, amint a partizánok hangszórón kiabálnak át nekünk, méghozzá nemcsak franciául, hanem magyarul is, hogy menjünk át hozzájuk, nem esik bántódásunk. Színmagyar nyelven szóltak hozzánk, tehát magyarok voltak. Akiket ugye a vietek nyilvánvalóan nem koncoltak fel. Végül is átszöktünk. Azt mondhatom, bajtársiasan fogadtak bennünket.” A két pécsi fiú végül maga is propagandistának állt: volt bajtársaiknak szóló röpcédulákat írtak, éjszakánként hangszórón igyekeztek jó útra téríteni őket. Végül is történetesen két olyan magyar hadifogollyal együtt tértek haza, akiket ők „csábítottak” át.
„Amerre csak a vietnami dzsungelben megfordultunk, jóformán mindenütt hallottuk, hogy járt ott egy Petőfi nevű magyar. Gondolhatja, hogy erre a névre felfigyeltünk” – mesélte Márton, akivel 1967-ben az abaligeti kempingben találkoztam. A kemping és egyben az ottani idegenforgalmi kirendeltség igazgatója az a Petőfi Kálmán volt, aki 1953-ban a Vietnámi Néphadsereg alhadnagyaként szerelt le és tért haza. (Találkozásunk idején Márton Béla a pécsi vendéglátóipari, Kovács Elemér a bányaipari vállalatnál dolgozott.)
Petőfi Kálmán, aki a költő testvérének, Petrovics Istvánnak volt a leszármazottja, 18 éves korábban disszidált és lett végül légiós. Már Vietnámban szolgált, amikor levelet kapott hazulról, amelyben édesapja, a régi szervezett munkás ezt írta neki: „Szívesebben vettem volna a halálhíredet, drága fiam, mint azt, hogy az idegenlégió soraiban harcolsz egy nép ellen, amely a szabadságáért küzd.” Ehhez jöttek még a partizánok röplapjai, és egy napon Petőfi Kálmán egy bajtársával együtt átszökött a Viet Minhhez. Neve hallatán az őt kihallgató vietnámi tiszt felkapta a fejét, aztán Petőfi Sándort kezdte idézni franciául: „Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem…”
