„Az univerzum két halmazból áll: az egyik halmaz Marseille, és a másikba tartozik minden más; ezek a történetek Marseille-ben játszódnak, vagyis az általatok ismert világegyetemen kívül.”
Olyan sokat áradoztam önöknek Marseille-ről, hogy most, a franciaországi sorozatom vége felé közeledve, el szeretném árulni azt is, hogy mi az, amit ebben a nagyvárosban ki nem állhatok. Elsősorban természetesen a város két északi kerületét, a 15. és 16. kerületet, amelyek a hírhedt „északi negyed” részei, s amelyeket országszerte így ismernek: „les quartiers nord de Marseille”. Üssék csak be a Google keresőjébe, hogy „les quartiers nord” (a Marseille szót fölösleges hozzátenni, úgyis ottani képeket fognak látni), majd nézegessék kicsit a felvételeket…
Lefogadom, hogy ezekről a szemetes, lelakott, sőt, lerothadt, böhöm nagy panelházakról nem a mediterrán partvidék, a híres Côte d’Azur jut az eszükbe, holott pedig és igen: az északi negyed végtére is a Côte d’Azurön van. Olyannyira, hogy az ottani panelépületek tengerre néző lakásaiból elképesztően gyönyörű kilátás nyílik a Földközi-tengerre. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy jártam volna bármelyik ottani panelház bármelyik lakásában, viszont jártam a 15. és 16. kerületben, s mivel az „északi negyedként” elhíresült városrésznek ez a két kerülete eléggé magasan fekszik a belvároshoz képest, magam is megcsodáltam a gyönyörűséges panorámát.
Ez a két kerület a bűnözés melegágya, a marseille-i drogkereskedelem központja, ahol a drogból származó illegális pénzforgalom havonta (!) milliárdos nagyságrendű. Rendszeresek a gyilkosságok, amelyek áldozatai zömmel az ottani gengszterbandák tagjai közül kerülnek ki. De ne ijedjenek meg, a turistákat nem fenyegeti veszély Marseille-ben, a turistalátványosságok között ugyanis az északi negyed nem szerepel.
Azt hiszem, minden új kormány megígéri, hogy segít a városnak rendbe tenni ezt a negyedet; éppen Marseille-ben voltam a barátaimmal, amikor odalátogatott az akkori francia kormányfő, François Fillon, láttuk is, amint a kíséretével végigvonult a La Canebière-n. A többiekhez hasonlóan ő is jól hangzó ígéreteteket tett, de ennek is van úgy tíz éve már, és sehol semmi. Fillon amúgy jelentéktelen miniszterelnök volt, a nevét azért jegyeztem meg, mert egyrészt francia-mániás vagyok, s követem az ottani közéletet, másrészt meg azért, mert ha a szókezdő F betűt V-re cseréljük, akkor megkapjuk François Villon nevét – márpedig ha valakiről, akkor róla, a gyilkos haramia költőről utcát lehetne elnevezni az északi negyedben…
Hogy időközben nem sok minden történhetett az északi negyed megtisztítása körül, azt abból sejtem, hogy tavaly, amikor Macron elnök Marseille-be ment kampányolni, újfent mindent megígért, amit annak idején az előző állami vezetők.
Az északi negyed ma is Marseille csúf szégyenfoltja, s igazából fogalmam sincs, mivel kellene ott a rendrakást megkezdeni. Sok szegény, szerencsétlen ember él ott, mert a lakhatás (érthető módon) olcsóbb, mint a város felkapott negyedeiben. Persze, az északi negyedben élő emberek zöme természetesen nem bűnöző, hanem maga is áldozat: a negyed lakosai kénytelenek elszenvedni a gengszterbandák garázdálkodását, mert nincs hová menniük.
A következő, amit Marseille-ben utálok, az az autóforgalom. Meg a motorosforgalom. S végül a gyalogosforgalom. Az autósok, a motorosok és a gyalogosok jelentős része magasról tojik a közlekedési szabályokra, s kivéve a szélesebb, nagyobb sugárutakat, ahol egymástól nagyobb távolságot lehet tartani, Marseille-ben autózni, motorozni és gyalogosként közlekedni folyamatos, idegölő stressz. Az autósok hülyék, a motorosok hülyék, és a gyalogosok is hülyék. Ráadásul van egy csomó hivatásos „gázolt”. Abból élnek, hogy azokban az utcákban, ahol nincsenek biztonsági kamerák, egy-egy autó elé vetik magukat a „balesetért” járó biztosítási pénz reményében. Egyszer velünk is majdnem megtörtént, hogy egy huszonéves fickó a járdáról elénk akarta vetni magát, Pierre bácsi azonban résen volt, messziről kiszúrta az úttest szélén gyanúsan ácsorgó alakot, s időben lassított. A fickó ugrott egyet, de akkor mi még csak három méterre voltunk tőle, úgyhogy feltápászkodott, s mintha mi sem történt volna, átsétált a túloldalra. Ekkor tanultam meg Pierre bácsitól egy olyan szaftos francia káromkodást, amit itt most nem fogok sem franciául, sem magyarul idézni – mindenesetre alaposan rácáfol arra a magyar közhiedelemre, hogy káromkodni magyarul lehet a leggazdagabb szókinccsel.
A harmadik, amit utálok, az a parkolási helyzet. Vesz az ember egy új autót, ami egy hónap múlva úgy néz ki, mintha átmentünk volna vele egy sűrű kaktuszerdőn: csupa karcolás és horpadás. Merthogy Marseille-ben csak úgy lehet leparkolni, ha a többi autó oldalát, elejét, hátulját meghúzzuk; ennek minősített esete, amikor a helyi istenek, vagyis az Olympique de Marseille futballistái játszanak, és tízezernyi autó egyszerre igyekszik megközelíteni a stadiont.
Ezt egyetlen szóval így lehet leírni: Armageddon.
