A fjordok végtelen csipkéi között, hófödte tájon egy középkorú asszony és unokája tartott a svéd határ felé 1947 elején. Nehéz szívvel, búcsú nélkül hagyták maguk mögött lélegzetelállító szépségű észak-norvégiai otthonukat, a sarkkörnél fekvő Bjørkåsen bányászfalut és lakóit. Számkivetettek lettek, mert a másfél éves kislány apja ellenség volt: a skandináv országot 1940 tavaszán elfoglaló és öt éven át megszállva tartó Wehrmacht katonája a háború idején. Az ártatlan csöppséget sorstársainak ezreihez hasonlóan úgy gúnyoltak a felszabadulás utáni, bosszúszomjas közhangulatban: Tyskerbarn, „német fattyú”.
Bölcsen tette Anni nagymama, Arntine Lyngstad, hogy kimenekítette unokáját, a kis Anni-Fridet, vagy ahogyan becézte: Fridát. Jobb soruk lett kettejüknek a háborús traumáktól megkímélt Svédországban. Sajnos ezt a lánya – a kislány édesanyja –, Synni már nem érte meg. A 21 éves nő belebetegedett a szégyenbe, hogy „németek ringyójaként” gúnyolják, és még az év vége előtt, veseelégtelenség következtében meghalt. Fridának emléke sem maradt róla. A nagymama egyedül nevelte fel. Varrónőként, kemény munkával teremtette elő mindennapi betevőjüket. Sokat dolgozott, keveset beszélt a múltról. A lány kitűnően énekelt. Új hazájában már egészen fiatalon sikert aratott a színpadon, megnyerte az országos tehetségkutató versenyt. Már svéd sztárként, Agnetha Fältskog, Björn Ulvaeus és Benny Andersson társaságában alapították a zenekart, amelyet keresztneveik kezdőbetűiből úgy neveztek el: ABBA (1972).
A szégyen gyermekei
Frida szerencsétlenebb, Norvégiában maradt sorstársaira szörnyű megpróbáltatások vártak. Rengetegen voltak: mintegy tízezer csecsemőt nemzettek a Wehrmacht-legények a megszállás évei alatt. Nem puszta lelkesedésből, véletlenül ejtették teherbe a (lehetőleg) szőke lányokat – ezt várta el tőlük Heinrich Himmler is. Az SS főnöke, a náci fajelmélet fanatikusa ezzel a módszerrel akarta frissíteni az úgynevezett „árja vért” a Lebensborn-program keretében (lásd keretes írásunkat). Az volt a terv, hogy a végső győzelem után a diadalmas Harmadik Birodalom szívébe, Németországba telepítik át a gyerekeket. Csakhogy, mint ismeretes, a történelem nem Hitler forgatókönyvét követte, a propagandában unos-untalan ismételgetett Endsieg, a végső győzelem elmaradt.
A feltétel nélküli kapituláció, 1945. május 8-a után a németek harc nélkül, vert seregként elvonultak, viszont a Lebensborn-gyerekek Norvégiában maradtak. Ők igazán nem tehettek semmiről, mégis rajtuk töltötte ki a nácik iránti gyűlöletét a nép. Azt beszélték, hogy pszichopata hajlamúak, veszélyesek a társadalomra. Megbélyegzett anyáik kétségbeesetten szabadultak tőlük. Legtöbbjüket árvaházba adták, másokat dühöngő őrültek közé zártak. Iszonyú körülmények között hányódtak, kiszolgáltatva bántalmazásnak, zaklatásnak, szexuális erőszaknak, eszelős orvosi kísérleteknek. Sokan öngyilkosságot követtek el. Az egyik túlélő áldozat, Paul Hansen – aki fél évszázad elteltével, az ezredfordulón törte meg hallgatását – a korabeli Norvégia szégyenének nevezte, ahogyan velük bántak: szavai szerint „hulladéknak tekintették” őket. Kártérítési igényüket elutasították.
Cukrász a háborúban
Anni-Frid Lyngstad megmenekült ettől a sorstól. Világhírű énekesnőként abban a meggyőződésben élt, hogy árva: apja odaveszett a tengeren. Így hallotta a nagymamától, aki időközben meghalt. Sokkolta, amikor levelet kapott egy karlsruhei cukrásztól, aki azt állította, hogy ő az apja. Alfred Haase (1919–2009) műhelyében egész nap szólt a rádió, gyakran a svéd négyes népszerű slágerei, a Mamma mia, a Dancing Queen és a többi. Olyankor a tulajdon lánya énekelt neki, anélkül, hogy ezt sejthette volna. Azután egy nap ABBA-rajongó unokahúga elé tette a Bravo magazin cikkét Frida hányatott gyerekkoráról, a német katona apával, gyanúsan ismerős nevekkel, helyszínekkel és dátumokkal. Hihetetlennek tűnt, mégis összeállt a kép: van egy felnőtt lánya, aki mellesleg a földkerekség egyik legismertebb popsztárja.
Szenzációhajhászok úgy emlegették: a „náci apa”. Valójában nincs nyoma, hogy Haase náci lett volna. Nürnbergben tanulta ki a mesterségét, szorgalmasan dolgozott kis családi kávézójukban, a közeli Gunzenhausen városában. Fiatalon megnősült. Újszülött gyermeke mellől ragadta el a háború, húszévesen. Amikor megkapta a behívót, édesanyja kis híján összeomlott: az első férjét elvitték az első világháborúba, sohasem tért vissza. Ám a második házasságából született Alfred szerencsésebbnek bizonyult. A pokoli keleti front helyett Norvégiába vezényelték, a távoli fjordok között sértetlenül várhatta ki a békét – és közben még Himmler felszólításának is eleget tett. Igaz, hazatérve ezzel nem dicsekedett a feleségének. Jó három évtizeden át, egészen a drámai felismerésig hallgatott norvégiai szerelméről, és később is váltig állította: fogalma sem volt Synni Lyngstad terhességről.
A nagy találkozás
A döbbent világsztár eleinte arra gyanakodott, hogy szélhámossal van dolga, akit a hírneve és a pénze csábít, azért próbál a bizalmába férkőzni. Mégsem hagyta nyugodni, amit a levélben olvasott. Frida úgy határozott, utánajár az igazságnak. Nem maga utazott el a feladóhoz, hanem élet- és muzsikustársát, Benny Anderssont küldte az NSZK-ba bizonyosságot szerezni. Benny alaposan felkészült a családtörténetből, és részletekbe menően kifaggatta a cukrászt norvégiai emlékeiről. A beszélgetés meggyőzte. Azt üzente haza: minden, amit Haase mond, egybevág az ismert tényekkel, sőt olyan apró részletek is stimmelnek, amelyek alátámasztják, hogy valóban intim viszonyban volt Frida édesanyjával 1945 elején. Az énekesnő sem kételkedett többé.
Apa és lánya először 1977 szeptemberében találkozott Stockholmban. A bulvárlapok megható fényképekkel tálalták „a nagy egymásra találást”. Ám a tragikus történelmi háttérrel, ezernyi kitaszított Lebensborn-gyerek szenvedéseivel inkább nem traktálták az olvasót. Frida Lyngstad és Alfred Haase még néhányszor meglátogatta egymást, de lélekben sohasem kerültek igazán közel. Az öregedő férfi élte tovább a maga életét, miközben az énekesnőt újabb sorscsapások érték: harmadik férje meghalt rákban, azután felnőtt lánya autóbalesetben (1998). Egyszer, amikor arról kérdezték, miért nem keresi az apját, Frida azt felelte: szívesebben van együtt olyanokkal, akik a bajban is mellette állnak. Máskor megértőbben beszélt róla, és végül személyesen búcsúzott el a majd kilencvenéves Wehrmacht-obsitostól. Így vagy úgy, áldozatok voltak mindannyian.