Mi értelme?

Hétfőtől egy héten át újra sztrájkolnak a pedagógusok. Bár helyesebb lenne azt írni, hogy sztrájkolhatnának, ha akarnának, illetve, ha tudnának. Ha hihetünk a Központi Statisztikai Hivatal adatainak, a köznevelési intézményekben jelenleg nagyjából 100 ezer főállású pedagógus dolgozik, közülük néhány ezren, esetleg tízezren, ha részt vesznek a munkabeszüntetésben. Ha nem írna róluk a sajtó, nem foglalkoznának velük a híradások, valószínűleg szinte senki nem is tudna arról, hogy sztrájk van az iskolákban - ezért is érthetetlen, hogy egyes tantestületek miért ódzkodnak megjelenni a médiában, a nyilvánosságban.

Az oktatásügyi tiltakozó akciók nem tavaly januárban kezdődtek, hanem több éve, legalább 2016 óta szinte folyamatosan tartanak. A problémák, a követelések pedig még mindig ugyanazok, ha történt is valami változás, az legfeljebb annyi, hogy a helyzet még rosszabb lett, mint volt: a bérek még kevesebbet érnek, a pedagógusok korfája még tovább szélesedett fölfelé, és még hosszan lehetne sorolni. Úgy tűnik, semmi lényegeset nem sikerült elérni, a kormány semmilyen fontos kérdésben nem hátrált meg, sőt még látszólag sem próbálnak megegyezésre törekedni a tiltakozókkal és érdekképviseleteikkel.

Mi értelme így a sztrájknak, polgári engedetlenségnek, tüntetésnek vagy bármilyen más tiltakozó akciónak? Mondhatnánk, hogy semmi. Úgy tűnik, jó néhányan azok közül, akik korábban aktívabb résztvevői voltak a megmozdulásoknak, szintén erre a megállapításra jutottak. Pontosan ez az, amit a kormányzat szeretne elérni: fáradjanak bele, unják meg, tartsák hiábavalónak a harcukat, adják fel, hódoljanak be és olvadjanak bele a csendesen vegetáló, arctalan sokaságba. Ha megteszik ezt a szívességet, valóban értelmetlenné válik addigi küzdelmük. A hatalomnak pont erre van szüksége.