Steven Spielberg, akitől mindent érdemes megnézni

Steven Spielberg azt csinálja a filmmel, amit a szíve diktál. Most épp magáról mesél. És most is profin.

Steven Spielberg zsenialitása a saját korlátjaiban rejlik. Filmtörténeti jelentősége megkérdőjelezhetetlen, életműve terjedelmes, izgalmas és innovatív. Az egyetlen dolog, amit kritikusai a szemére tudnak vetni, hogy nem alanyi művész, mert zsánerben gondolkodik és úgymond mindig a nézők voltak neki a legfontosabbak. A mester – ha lehet, én már csak így hívom –, ahogy idősödik, személyes korszakot épít. Elkezdett nagy klasszikusokat újraforgatni, mint például a West Side Story-t, amely nem mozis remeke, hanem egy újabb adaptációja lett a színpadi produkciónak. Minden bizonnyal ilyen lesz a már bejelentett új Bullitt, mely nálunk A San Francisco-i zsaru néven volt korábban ismert.

A Fabelman család meg afféle innen jöttem produkció, mely részben történelmi filmként funkcionál, mely megszokott, ugyanakkor Spielberg első igazán szerzői alkotása, személyes visszaemlékezés és egyfajta inverz pszichoanalízis. Afféle mű, mely Európában megszokott, nagy korszakai voltak az auterizmusnak, mely Speilbergre csak rézben jellemző.

A két szülő nagyon különböző, az apa (Paul Dano) tudományos szinten magyarázza el a mozgókép működési elvét, a tehetséges zongorista anya (Michelle Williams), aki a karrierjét adta fel a családért pedig a „szív” fontosságáról beszél. Amit Sammy a moziban lát, lenyűgözi és megszületik a filmes: a technikai eszközökben az apa segíti, a varázslat elmesélését az anya formálja. Miközben Sammy szerint a legfontosabb, hogy amit forgat, az hiteles legyen a néző szemében. Erre inkább technikai a válasza, viszont most, Spielberg mindenki számára elanekdotázta, hogy az életművében miért nincs olyan, hogy béna vagy gagyi jelenet. Vannak kevésbé sikerült darabjai az életműnek, de igénytelen egy sem.

Spielberg mindamellett, hogy megadta a saját életművéhez a kézikönyvet, témaválasztásairól is beszél. Amikor épp nem zsánerfilmet készített, hanem komoly témában akart a világhoz hozzászólni, történelmi-politikai filmeket készített, melyek hátterében általában a rasszizmus áll (Schiindler listája, München, Amistad). Ez az alkotói személyiség is megérthető A Fabelman családból, mivel ahogy megismerjük őket, megértjük az egyszerre befogadó, és kitaszító Amerikába bevándorló zsidó családot, akik nagyon összetartóak, tartják a hagyományokat, kritikusak mindennel szemben és az antiszemitizmus mindenhol utóléri őket. Ez a film azt árulja el, hogyan vált Steven Spielberg azzá a filmessé, akivé vált: aki pontosan tudja, hogy a mozgókép mekkora hatalommal bír és hogyan lett annyira sikeres, hogy mostanra csak azt csinálja, amit a szíve diktál. Sokáig úgy szerettük őt, mint a leggyermekibb lelkű felnőttet, aki imád mesélni. Most immár magáról és a minket körülvevő világról mesél, és hát, neki piszok módon jól áll a bölcselkedő szentimentalizmus. Mert ő még ebben is profi.