Csodálkozhattak a berlini galeristák, amikor egyenként, személyesen kereste fel őket egy jól fésült, siketnéma magyar férfi, hogy figyelmükbe ajánlja festményeit. Harmincas évei végén járt, apró, sötét szemeiből derűs magabiztosság beszélt. Ám Tihanyi Lajosnak nem volt sikere Berlinben: németországi tartózkodása alatt egyetlen, rövid egyéni kiállításon mutathatta meg képeit Ferdinand Möller termeiben. Hogy megéljen, tőzsdézett. Sok salátát evett. A németek büdös húst sóznak rá, panaszolta levelében Bölöni Györgynek. Amikor már végképp kilátástalannak tűnt minden, Párizsba ment.
És most mégis újra ott áll, ahol száz évvel ezelőtt: a schönebergi műtermében.
A nyitott ablakon bevilágít az őszi nap fénye. Melegen tarkálló színek, árnyékok, élek, sarkok és egyenesek vezetik végig a tekintetet a férfi testén, arcának szögletein, vonalzóval húzott vonásain. November eleje óta lóg a Berlinische Galerie falán, február 6-áig marad. – Milyen érdekes a mellette álló asztal lába, milyen görbének hat a nadrágszárához képest – szólal meg a a múzeum-látogató csoport egyik tagja, amint barátságos tekintettel szemléli Tihanyi önportréját.
A kurátori vezetésen az első sorban áll, nem kóvályog el a többiektől. Hosszú, ősz haját összefogva hordja, sötétkék ingjére szürke pulóvert, hasított bőr cipője alá piros zoknit húzott. A csoportból – körülbelül tizenketten vannak, húsz és nyolcvan között – többen megfontoltan bólogatnak: ők is látják, igen.
Vagy ha nem, akkor is méltányolják az észrevételt. Megfontoltan figyelnek, tisztelet jár a művésznek, a képnek, és az ad hoc műértőnek, akkor is, ha érdektelen dolog mond. Így járják végig a kilenc termes kiállítást, mely több mint negyven képzőművész munkáján mutatja be, milyen szerepet töltöttek be a XX. század elejének magyar festői, szobrászai, építészei és fényképészei a berlini kulturális közéletben. Örülnek, amikor megpillantják megbízható, régi ismerőseiket, Moholy-Nagy Lászlót és Martin Munkácsit; illendően csodálkoznak, amikor megtudják, hogy az a Kaufmann Oszkár, aki többek között a berlini Volksbühnét is tervezte, magyar volt; behatóan tanulmányozzák Péri László betonszobrait; és kérdeznek, amikor a kurátor arról beszél, miként gyűjtötte Herwarth Walden galerista, a Sturm megalapítója a magyar konstruktivistákat, amikor az expresszionisták már kikerültek a divat fő sodrából.
Hol vannak már a szigorú kritikusok, akik az 1910-ben a Berliner Secession termeiben megrendezett “Magyar festők kiállítása” képeit vizsgálva azért vonták össze szemöldöküket, mert nem találták elég nemzetinek, amit láttak? (Viszont túlságosan emlékeztették őket francia mestereikre: a Nyolcak mintha csak pofonért mentek volna Berlinbe.)
Most éppen ellenkezőleg: Ralf Burmeister, a Berlinische Galerie művész-archívumának vezetője, a “Magyar Modern” kiállítás fő kurátora szerint tárlata az európai összetartozás egyik fontos jele, a politikailag viharosabb időkben nagy a jelentősége.
Amint tárlatvezető kollégája, ő is szabadkozik, sajnálja, hogy nem tudja rendesen ejteni a magyar neveket. Őszintén hajtanak fejet a kétjegyű mássalhangzók előtt, meg sem próbálják kimondani őket anélkül, hogy előbb elnézést ne kérnének a kiejtésükért.
Nem úgy, mint az 1910-es kiállítás után, amikor a Kunstchronik folyóirat arról tanakodott, válhat-e még “valami világos és érett ebből a meglehetősen önállótlan növendékből, akinek ismeretlen neve unos-untalan ellenszegül a nyelvünknek, sőt, meg a tollunknak is”.
És most ott áll, a nyitott ablakon bevilágít az őszi nap fénye. Tihanyi képével hirdették a tárlatot, néhány hétig tele voltak vele a metróállomások. Ő van a katalógus címlapján is.
A Berlinische Galerie áttekint, mint egy nyilvános leltár: a Tanácsköztársaság plakátművészetéről még Magyarországról tudósít, Horthy hatalomra kerülése után pedig Berlinre figyel.
Az egyszeri berlini német múzeumlátogató jó eséllyel mindent megtud, amit szeretett volna: színeket lát vásznon olajjal, papíron temperával, litográfiákat, linóleummetszeteket, Ferenczy-féle gobelin képeket, mahagóni szobrokat és beton formákat; építészeti tervrajzokat, sajtófotókat (a tárlatvezetővel bólogat: itt már a nők is labdába rúghattak), karikatúrákat.
Az egyszeri berlini magyar múzeumlátogató pedig jó eséllyel azt keresi, amit maga is ismer. Czóbel Béla napsugaras utcáját, az inspiráló lelki, szellemi és társadalmi légkört, melyről Kernstock Károly írt, Rejtő Jenő dübörgő viaduktjait, Kereszthury Dezső Berlinjét, melyben “eltévedni nem kaland, hanem szerencsétlenség”. Felismeri az elragadó kulturális forgatagot, a Wannsee strandjának hűvös homokját. És a pusztaságban eszeveszetten kínlódó Jóbot, akit Bokros Birmann Dezső kínzó kétségei ihlettek: a kétely önmagában, amint ott állt “magányosan és tanácstalanul a lázas, zavarodott, tolongó város közepén”.
Van-e kérdés?, pillant végig a csoporton a tárlatvezető. Igen, jelentkezik az ősz férfi. Nem érti; rendszerezett értékek, letisztult elvek, jól felfogott érdekek mentén megrajzolt sakktábláján nem jön ki a lépés, ezért őszinte kíváncsisággal érdeklődik. Aki befutott, akit nem üldöztek: miért akartak közülük többen mégis hazamenni? A kurátor keresi a szavakat. Sok mindent nem tudunk, feleli. – Magyarország mégis egy fajta “haza” volt számukra. Közrejátszhatott például a honvágy is. – mondja. A beszéde tétova: az árnyalatokat nehezen ejti.
Infó
Magyar Modern
Berlinische Galerie
Nyitva: február 6-ig
