- Téboly a hegyek között - Szijj Ferenccel valós és képzelt eseményekről

Gyerekkorában megkísértette a gondolat, hogy nagyon távoli vagy nem létező, kitalált világokba utazik, ahol önfeledten tölti az időt, és a saját maga felállította szabályrendszert követi?

Bizonyára megkísértett, de én úgy emlékszem, az olvasáson kívül csak egy-egy nyári délelőtt vagy délután volt némi önfeledtség, és az is inkább a meglevő világban. Sikerült néha a valódi világban önfeledtnek lennem. Aztán önfeledten fociztam a közeli téren a környékbeli fiúkkal, de a fociban, ugye, be kell tartani egy szigorú szabályrendszert, szóval ez se stimmel.

Legújabb, Ritka események című verseskötete felfogható fiktív városregényként, futurisztikus utazásként, áthallást áthallásra halmozó, erős és emlékezetes képeket használó, iróniába ágyazott lírai gondolatfutamként. Hogyan állt össze a kötet, milyen szerkesztési elvet tartott szem előtt?

Ha most megpróbálok visszagondolni, akkor a kiindulópont a téboly volt (amivel maga a kötet is kezdődik szövegszerűen): a hatalom logikátlan, zavaros, már-már irracionális kommunikációja nálunk például a „migránsok” és a járvány ügyében, és az emberek egy részének ugyanolyan irracionális reakciója a valós vagy valótlan tényekre. Ezt könnyen tudtam oda-vissza transzponálni egyrészt általános világállapottá, másrészt egyéni lelki berendezkedéssé. A másik kiindulópont egy hallomásból ismert mondat volt, egy svájci író – Arno Camenisch – közlése, miszerint az ő szülőfaluja egész télen árnyékban volt a körülötte levő hegyek miatt. Innen jött az ötlet a helyhez ragaszkodó, a világtól elzárkózó közösségről vagy településről vagy városról, ahol a kitalálható vagy elképzelhető tudatállapotok és folyamatok összefüggést mutathatnak a téboly főmotívumával. Úgyhogy a versek nagyjából három körbe tartoznak: van egy individuális kör, van egy, amelyben egy kisebb város vagy falu a háttér, és végül vannak olyan versek, amelyek egy még tágabb közösség politikáját és hatalmi perverzióját érintik. Ez a három kör nem mindig különíthető el tisztán, de azért igyekeztem úgy szerkeszteni, hogy a kötet három részében egy-egy kör erősebben legyen reprezentálva.

A kötetről távolról Italo Calvino Láthatatlan városok című könyve ugrott be. Végzett előtanulmányokat a versekhez, böngészte-e letűnt civilizációk elfelejtett hagyományait, tradícióit, beemelte-e azokat, vagy úgy, ahogy van, minden fikció, a képzelet szüleménye?

Nem végeztem előtanulmányokat. Ahol letűnt civilizációkra történik utalás, az csak játék az alternatív világok témakörében, ami viszont elég hangsúlyos a kötet egészében. A légből kapott vélemények, a hiedelmek, az örökölt félelmek és agressziók is összeállhatnak alternatív vagy párhuzamos világokká, illetve egy elzárkózó közösség is külön világ, aztán, ugye, a hatalom is megfest egy vagy több párhuzamos világot, de lehet, hogy minden emberben több világ van, és nem olyan könnyű egyszerre működtetni őket. De kapcsolódik ide a véletlen motívuma is, tehát, mondjuk, hogy melyik világba születünk bele, vagy hogy a szabályrendszerek olykor kiismerhetetlenek, nem tudjuk, hol vagyunk éppen, hogyan kell viselkednünk ott, ahol éppen vagyunk, mit gondolnak rólunk, és annak alapján mi mit gondolunk magunkról.

Megspórolhatatlan a viselkedés, a szokás, a rend állandó (újra)tanulása?

A kialakult rendet, a szokásokat, hagyományokat nem kell megtanulnunk, mert beléjük növünk. Egyrészt állandóak, illetve az az elképzelésünk róluk, hogy állandóak, de azért a belenövéssel kicsit mindig változnak, másrészt nem árt néha újratanulni, vagyis kritikával nézni őket, változtatni rajtuk. Ez viszont stresszhelyzetet eredményez, ami aztán rövid úton tébolyba torkollhat. Józan kísérletezőkedvre lenne szükség.

„Ha szembejön valaki, / csak annyit kell kérdezni tőle, / hogy lottózóba vagy temetésre igyekszik, / mert több lehetőség nincs a kijárásra.” „Nekünk itt a völgy felett saját egünk van, / amely a közös emlékezet és egy időközben / elveszett okirat szerint is szigorúan védett / a rajta lévő felhőkkel együtt” – írja (59) Járőrök és a (27) Saját ég című verseiben. A két idézet nagyon könnyen olvasható Magyarország-kritikaként, az itteni élettérben a vak véletlen dönti el, hogy a szerencse vagy a halál mosolyog-e ránk, köztes lehetőség nincs, maradnak a magunk szája íze szerint kisajátított, gyarmatosított fogalmak és a túlzásba vitt nemze­tieskedés. Van költészet, humor ebben az országban és a túlélésközpontú, abszurd hétköznapjainkban?

Az egész kötet olvasható Magyarország-kritikaként is, és tényleg nagy szerepet játszik benne (mármint a kötetben) a vak véletlen, de a valóságban a szerencse és a halál között azért van egy széles skála, tehát nem gondolom, hogy nincsenek köztes lehetőségek. Vannak alakváltások, vannak egymásból kibomló vagy egymással versengő világok, mindenféle fantasztikus világmagyarázatok. Ezek elég jó nyersanyagot képeznek, el lehet velük indulni képzeletben a legfurcsább dolgok felé, szépen kiszínezni őket, de gyakran van úgy, hogy a valóság aztán utoléri a képzeletet. És ezen túl lehet keresni a csendet is, ahol a költészet keletkezik. Ezt egyszer, még a hetvenes években Juhász Ferenc mondta a tévében, valahogy megmaradt ­bennem.

Létezik ellenszer bűntudat és önvád ellen?

Hát igen, az egyik versben ezt az ellenszert akarják eladni valakinek, vagy inkább rá akarják erőszakolni, vagyis bűntudatot és önvádat keltenek, ha esetleg nem akarná elfogadni, megvenni az illető, és az is érdekes talán, hogy ez az ellenszer valamiféle performansz lenne, amit végig kellene nézni. Tág tere nyílik itt az értelme­zésnek.

„Nem olyan könnyű egy köszörűsnek / rávenni az embereket, hogy köszörültessenek, / mert az emberek mindent elleneznek, / mindent tagadnak, mindent el akarnak felejteni.” [(38) A vándorköszörűs] Ez igaz a hagyományaink, a történelmi és privát múltunk értelmezésére, a dolgokról egyezményesen kialakított, a komfortérzet meglétéhez szükséges definícióinkra?

Itt, ugye, egyetlen, marginális körülményből történik egy nagyszabású általánosítás, tehát annyira nem kell komolyan venni. Amúgy tényleg jött hozzánk néhány éve egy vándorköszörűs, rengeteg pénzt el akart kérni tőlem a köszörülésért, és csak a feleségem lélekjelenlétén múlt, hogy nem húzott le minket. Amikor csak a töredékét kapta meg a kések és ollók hossza alapján kiszámolt összegnek, nagyon mérges lett, és el tudom képzelni, hogy elég rossz véleménye lett az emberekről általában, különösképp a szemüvegesekről és a szemüvegesek feleségéről. Egyébként a történelmi és privát múltunk értelmezésében is a következetlenségek, bakugrások, ellentmondások, mitikus narratívák érdekelnek, úgy is mondhatnám, a szürreális elemek, és az, hogy ezek mégis hogyan tudnak összeenyvezni, -csirizelni különböző közösségeket. Persze felmerül a kérdés, hogy a közösségekből mennyi a valós és mennyi a szürreális, de valószínűleg itt is van egy széles skála.

„Hát igen, / úgy tűnik, rengeteg furcsa dolog van a világon” – olvashatjuk a (87) Rejtélyes ügyek című versben. Mit tart a legfurcsábbnak ebben a világban?

Ez a kérdés így kérdésként tökéletes egész, nem igényel választ. És akkor nem válasz, de van a kötetben egy vers – (75) Élménybeszámoló –, ahol valaki az élete két legritkább eseményéről tart vetítettképes élménybeszámolót. Könnyű kitalálni, mi ez a két esemény.

Nagy előnyt élvez manapság, aki alkotóként nem zárkózik el a médiaszerepléstől. Önről köztudott, hogy nem a mindenhol jelen lenni kívánó típus. Jelentős életmű van a háta mögött, hogyan értékeli a sikert? Kritikusan?

Én igyekszem mindent kritikusan, józanul értékelni, a sikert és a sikertelenséget is, de ezekkel nem akarok különösképpen foglalkozni, mert az egy külön foglalkozás lenne, amihez se tehetségem, se időm nincs. Most, hogy az életmű jelentős vagy nem, azt úgyis az utókor dönti el. Terjedelmileg biztos nem jelentős, de hozzáteszem, hogy van egy kis terjedelmű fotós és egy ugyancsak kicsi rajzolói életművem is. Zugfotós és zugrajzoló is vagyok, de lehet, hogy költőnek is zug.

Mi lesz a sorsuk?

Nem tudom – a fotózást és a rajzolást is alapvetően a magam gyönyörködtetésére csinálom, nem töröm magam, hogy mások is lássák a képeket. De azért talán nem fogom elégetni őket a halálom előtt.

Bízik benne, hogy Magyarország kiszabadul egyszer a hegyek, téveszmék vetette árnyékból? Mennyire optimista?

Nagyon nehéz elképzelni. El lehet, de nehéz. Sok-sok évi felvilágosult, demokratikus kormányzás és sok-sok civil erőfeszítés kellene hozzá, hogy többé-kevésbé véglegesen kikerüljünk ebből az árnyékból. Nincs bennem optimizmus, de nem is zárom ki a jó végkifejletet.

+1 KÉRDÉS
Idén ünnepeljük Petőfi Sándor születésének kétszázadik évfordulóját. Önnek melyik a kedvenc Petőfi-verse?

Petőfi Sándor születésének százötvenedik évfordulóján az általános iskolai ünnepségen én szavaltam el az Egy gondolat bánt engemet… című verset, értelemszerűen már az ünnepség vége felé, mondhatnám, a csúcspontján. Zsúfolásig megtelt tornaterem, díszvendégek, ünnepi dekoráció stb. Sikerem volt, a magyartanárom még meg is dicsért, talán a fejemet is megsimogatta, de soha többé nem szavaltam verset, csak jóval később a gyerekeimnek a Brüsszeli Béka nevű bábfigura szereplésével az Anyám tyúkját és a Falu végén kurta kocsmát, azokkal jól tudott a béka ripacskodni. Amúgy valószínűleg azok a Petőfi-versek a legjobbak, ahol a Brüsszeli Béka nem rúg labdába.