Nem érdekel engem, hogy évtizedek óta a család orvosa. Igaz, jó orvos volt, de rossz ember. Vagyis gyerek. Mert boldogan ugrasztotta egymásnak az embereket. A családok tagjait.
Mert nem volt családja, az a véletlenül becsusszant lány még nem tette őt családapává. Nem, ő a rendelőjében érezte otthon magát. Naná, hogy előbb-utóbb eltört a korsó. Ha úgy vezetett már, ahogy rendelt, akkor kész csoda, hogy idáig nem érte baj. Mert idebent hisztizhetett kedvére, eltűrte a sűrűn változó asszisztencia, el a betegek. A rendelőben egyszerűen nem volt szüksége önuralomra.
Csak annyira kellett fékeznie magát, amennyit a fogak megkívántak. De az enyémet például, az én pótfogamat földhöz vágta, mert későn mentem, nem volt már jó rá a csonk.
Nyomorult fog volt, na, nem eléggé látszott, hát kit érdekelt, van-e már koronája? És különben is, tudta, hogy jól bírom a fájdalmat. A doki. Ha nem mentem, pénzem nem volt a menéshez. Nem bátorságom. Meg untam már, ahogy játszott velem, a családommal, mint macska. Egy egész szép alomnyi egérrel. Mert ezt csinálta, mondom, nem volt jó ember. Gonoszkodó kisfiú volt, különösen attól, hogy tudniillik, a gyerekeink is elkezdtek hozzá járni. A kedvétől függött, hogy mennyit kér és kitől, a kezelésért. Volt, hogy semmit, volt, hogy duplát. Tényleg, mintha mi lettünk volna a szerencsejátéka. És dehogy jutott eszébe, micsoda úr ő, micsoda élet-halál ura. Hogy se én, se apátok nem járhatunk dolgozni fogatlanul. Ezen az áldatlan helyen, ha nem tudod megtenni, megfizetni a kezelést, akkor is kezeltetni kell magad. Bizonyos pozíciókban. Ő meg gyors volt, és büszke arra, hogy fájdalommentesen dolgozik. És bizonyára egyre több betege lett, ahogy nőtt a másod- és többedállásosok száma. Ahogy egyre többet kellett dolgozni a megélhetésért.
És akkor, ahogy én, úgy mások is megszánták magukat. És áldoztak a magánorvosok oltárán, mert én is. Én is ismerem a szánalmat önmagam iránt, hogy azt a picike pihenőidőt ne várókban kelljen eltölteni. Mert a szívtelenségnek is, az önuralomnak is van határa önmagunk felett.
Engem különben is kilökött a családból, minden fogorvos minden családjából. Mert foltot ejtettem a hírnevére. Őhozzá fehéríteni járnak az asszonyok, és egyre modernebb fogra cserélni a fogaikat. Rugós alátéteket akarnak, és két, kék aggódó szemet másfél órára. Hogy nem, ugye, nem fáj? De nekem fájt, a legutóbbi húzása nagyon is. Hát súgnia kellett, szégyenszemre a fülembe kellett súgnia, hogy tályogos volt a fog. Azért fájt. Súgta, mintha szégyene volna neki a fájdalom, nekem meg valami rossz tett. Elhajlás, ferdeség, buzulás az ő színtiszta, makulátlan házasságában a szakmájával.
Holott mondhatta volna közben is, hogy megérti, ha behugyozok, vagy megelégelve mindent, kifutok a világból. Hisz tudta, hogy nem tehetek semmit.
Még akkor se, ha a nyelvemet tépi ki véletlenül.
Juhász Zsuzsanna
2023-01-28 10:10:00 CET
