Brüsszel nem bombát dobott Magyarországra, hanem „csak” a magyar kormány által telepített aknarendszert

Január közepén kerültek nyilvánosságra a kormány által vezényelt „nemzeti konzultáció” eredményei. Ezekre alapozva nyilatkozta Szentkirályi Alexandra kormányszóvivő, majd Orbán Viktor, hogy „a magyarok 97 százaléka elutasítja a súlyos károkat okozó szankciókat”. Mindez persze éppúgy hatalmas hazugság, mint maga konzultáció – tendenciózus kérdéseivel. A 97 százalék valójában csak az igennel "szavazók" arányát jelzi a hivatalosan jegyzett 1 389 000 "voksoló" közül. Ám ez az összes választójoggal rendelkező magyar állampolgárnak csupán 17,5 százaléka. Ezt a – senki által nem ellenőrizhető – „eredményt” is hatalmas kampánnyal és a „nagy érdeklődés miatt” meghosszabbított határidővel érték el. Az egész procedúra pedig majd 2,7 milliárd forintba került – az adófizetőknek – akkor, amikor erre a pénzre (is) nagy szükség lenne a lakosság valós szükségleteinek (egészségügy, oktatás stb.) zavartalanabb kielégítésére.

A kampány keretében, 2022 utolsó hónapjaiban „A brüsszeli szankciók tönkretesznek minket!” szlogennel igyekeztek megnyerni a választópolgárokat óriásplakátok ezrein és napilapokban (még a Népszavában is) megjelenő egész oldalas hirdetésekkel, hogy vegyenek részt a „Nemzeti Konzultáción”. Azzal hitegettek, hogy ha a magyar társadalom nagy része támogatni fogja a kormányt az Oroszország elleni szankciók elítélésében, erős fegyvert adnak a kezébe, mellyel megvédheti őket Brüsszel politikájának káros hatásaitól. A felszólításnak egy hatalmas bomba adott nyomatékot, „szankciók” felirattal. A hirdető, azaz "Magyarország kormánya" szerint tehát ez – „Brüsszel bombája” – jelenti kis hazánkra nézve a legnagyobb veszélyt. Ez minden rossz, az Európában legmagasabb infláció, az élelmiszerárak megállíthatatlannak tűnő növekedése, a benzin- és cukorhiány, meg további számos probléma legfőbb oka.

A cél nyilvánvalóan kettős volt. Egyrészt Nyugat felé fordítani a magyar lakosság tekintetét, hogy ne figyeljen arra: a háta mögött – Keleten – nem virtuális, hanem valóságos bombák tömege hull hónapok óta egy békés országra, pusztítva infrastruktúrát, ellátórendszereket, lakóházakat, kórházakat és iskolákat – nemcsak a katonai erőket, hanem a civil lakosságot is. Ezreket – ártatlan embereket, köztük gyerekeket – küldve a halálba, és milliókat kényszerítve otthonuk, hazájuk elhagyására, kilátástalanná téve jövőjüket. Arról akarták elterelni a figyelmet, hogy a szankciókkal nem Magyarországot, hanem az orosz agresszort akarják az egész világot szörnyű veszélyekkel fenyegető tettei feladására kényszeríteni. Orbánék másrészt azt akarták elérni, hogy a magyarok – képletesen szólva: fölülről várva romboló támadást – az eget kémleljék, a nyugati égboltot. S ne a lábuk alá nézzenek, saját hazájuk földjére, nehogy felismerjék a rájuk ott leselkedő veszélyt.

Ilyen aknának bizonyult maga a brüsszeli bombákkal történő fenyegetés is. Nagy nyilvánosság előtt olyan időszakban vádolta alaptalanul – ismét! – „Brüsszelt”, azaz az Európai Unió döntéshozó intézményeit (melyeknek Magyarország is tagja, és képviselői – esetenként Orbán személyesen – megszavazták a most általuk „bombázott” döntéseket), amikor ezek a testületek azt vizsgálták, megfelel-e a magyar állam az EU normáinak, s ennek alapján döntött az ország számára nélkülözhetetlen uniós támogatások folyósításáról. Az eredmény: az Orbán és kormánya iránti bizalmát végleg elvesztő Európai Bizottság nem látta kielégítőnek, illetve garantáltnak a magyar kormányzat ígéreteit és sebtében hozott rendelkezéseit, s a korrupciós kockázatok miatt befagyasztott 7,5 milliárd eurós felzárkóztatási támogatást. Ez valóban tűnhet – sokak szemében bizonyára tűnik is – „Brüsszel bombájának”.

Brüsszel azonban nem bombát dobott Magyarországra, hanem „csak” a magyar kormány által telepített aknarendszert – pontosabban annak egy részét – aktiválta a detonátor gombjának megnyomásával. Ezt az aknahálózatot azok a kormányrendeletek, illetve a kormánypárti kétharmad által készségesen és fenntartások nélkül megszavazott törvények képezik, melyek az uniós normákat megszegve számolták fel sorra a demokratikus intézményrendszert: a bírói szervezet függetlenségének korlátozásával, az Alkotmánybíróság és az ügyészség összetételének olyan alakításával, mely révén azok a végrehajtó hatalmat gyakorló párt és vezére érdekeinek kiszolgálójává váltak. Mindennek biztosítékát, a kétharmados parlamentet a választási törvények saját testre történő ismételt átszabásával teremtették meg. Legutóbb pedig a – kezdetben a pandémiára, idén tavasztól pedig (Európában egyedül) a háborús helyzetre hivatkozva életbe léptetett, bármikor meghosszabbítható – felhatalmazási törvénnyel, melyet a kormány és miniszterelnöke eddig saját hatalmának fondorlatos kiterjesztésére, részben a korrupt akciói előtt tornyosuló akadályok elhárítására használ fel. Mindez odáig fajult, hogy – egy demokratikus(nak hazudott) országban elfogadhatatlan módon – a parlament kizárásával, rendeleti úton léptették életbe a 2023. évi költségvetést. A társadalom nagy részét képviselő ellenzéki politikusoknak betekintésre sem adtak lehetőséget, nemhogy vitára, módosítási javaslatokra. És a sort folytathatnánk… Mindezt betetézte a sohasem látott mértékű kormányzati korrupció, melynek révén a kormányfő családja és hívei nemcsak az adófizetők pénzének jelentős részét sajátították ki önnön gyarapodásukra, hanem az uniós támogatásokat is jócskán megcsapolták. Utóbbiak leglátványosabb példája volt a kormányfő vejéhez (is) kötődő ún. Elios-ügy, melynek következtében az Európai Csalás Elleni Hivatal (OLAF) is vizsgálatot folytatott, és súlyos csalást derített fel. Ezért szerepel az EU döntésének indoklásában kiemelt helyen a magyarországi közjogi viszonyok által lehetővé tett korrupció kockázata.

Ezekkel – tetézve a közös döntések vétóval, vagy ratifikálásuk indokolatlan halogatásával – azt az EU-t aknázta alá, melynek Magyarország is egyenjogú tagja. Ezekkel a robbanószerkezetekkel azonban nem a nemzetközi szervezetet robbantotta föl Orbán, hanem a Fideszt robbantotta ki az Európai Néppártból. Miként a Putyint védő, a lerohant Ukrajna melletti kiállást megtagadó, a lerombolt ország közös megsegítésétől elzárkózó lépései az anno általa életre hívott V4-ekből a magyar kormányt. Mivel ezáltal Orbán súlyos károkat okozott az országnak, manőverei nem a hazug módon ellenségnek kikiáltott Brüsszelt veszélyeztetik, hanem saját országát és népének jövőjét.

A gazdasági válságot, amely egész Európát és a többi kontinens országainak egy részét is sújtja, a háború okozza – de „Putyin bombái” és nem a szankciók. Európa valamennyi állama polgárainak életét nehezíti az infláció, de közel sem olyan mértékű, mint nálunk, s szinte mindenütt lassul, több országban csökken, miközben idehaza megállíthatatlanul növekszik és évtizedek óta nem látott mértéket ölt. Decemberben a hivatalos adatok szerint elérte a 24,5 százalékot, az élelmiszerek ára pedig, ami a kis jövedelemből élőket különösen sújtja, 44,8 százalékra emelkedett, tetézve az üzemanyagok, a gáz és az elektromos áram drasztikus, több, mint 50 százalékos drágulásával. Mindezek eredményeként az Eurostat adatai szerint – csak Bulgáriát megelőzve – Európa második legszegényebb országa lett hazánk.

Ezeket a különbségeket nem külső tényezők, hanem az önös hatalmi érdekeket szolgáló, hibás – vagy inkább felelőtlenül bűnös – gazdaságpolitika aknái okozták. Nem csak a szavazatszerzést célzó pénzosztás, mely az ország tartalékainak felélését, kölcsönök kényszerű felvételét eredményezte. A piaci viszonyok „megzavarása” (az üzemanyagokra és alapvető élelmiszerekre helyezett „ársapkák” stb.) egyrészt arra kényszerítette a kereskedőket, hogy így keletkezett veszteségeiket más cikkek árának emelésével kompenzálják, másrészt fájó áruhiányt okozott. Ez önmagában is inflációgerjesztő tényezőnek bizonyult.

A gazdasági veszélyeket tetézi a közoktatás és a tudomány, az egyetemi autonómia aláaknázása. A kormány, ahelyett, hogy ezek önálló, szabad működésének és anyagi feltételeinek biztosításával erősítené a társadalmat a problémák közös megoldása érdekében – gyengíti azt. A rohamosan modernizálódó globális világban nélkülözhetetlen korszerű tudás megszerzésére, az önálló gondolkodásra, kreatív problémamegoldásra történő felkészítés helyett a kormányzati (orbáni) akaratot kiszolgáló alattvalókat kíván nevelni. Múltba révedéssel – előre tekintés helyett. Az egészségügy és a szociális szféra elhanyagolása a társadalom fizikai állapotát rontja, amit nem pótol a versenysport (elsősorban a világszínvonaltól még mindig messze elmaradó „foci”) ezer milliárdokat felemésztő egyoldalú fejlesztése. Aknának bizonyultak a kormányzat népszerűségének növelése érdekében nagy propagandakampánnyal kísért, felelőtlen és pazarló egészségügyi eszközbeszerzések (lélegeztető gépek), melyek nem a pandémiával kapcsolatos problémák megoldását eredményezték, hanem további gazdasági és erkölcsi károkat okoztak.

Már eddig is számos gyújtószerkezet aktiválódott, de csak egy részük röpített levegőbe személyeket, intézményeket: dohányboltosokat, kis élelmiszerüzletek és benzinkutak tulajdonosait, az állami földek értékesítésekor – a „Mészáros Lőrinceknek” és más csókosoknak, „műkörmös hívőknek”, nota bene: saját családtagoknak stb. kedvezve – kisemmizett állattenyésztőket, biogazdálkodókat és más, generációk óta hivatásszerűen mezőgazdasággal foglalkozókat. Legutóbb az ártalmas oktatáspolitika ellen joggal és bátran tiltakozó tanárokat. A robbanások sorozata még nem ért a felszínre, de lazította és instabillá tette a lábunk alatti talajt, melyre nem lehet jövőt építeni.

Mindez azért (is) lehetséges, mert a magyar társadalom egy meghatározó része ismételten felhatalmazta az „Aknatelepítőt”, hogy kénye-kedve szerint gyakorolja hatalmát. Nem veszik észre, hogy felhatalmazottjuk az ő nemzeti érzelmeiket, a családjukat vagy őket személyesen ért rendszerváltás előtti sérelmek keltette indulataikat – fondorlatos módon, ám a maga érdekei szempontjából ügyesen – kihasználva megtéveszti őket. Elhiteti velük, hogy gondjaikat a putyini Oroszország elleni szankciók formájában megjelenő „brüsszeli bombák” okozzák, s nem az általa alájuk is elhelyezett aknák. Meg azt is, hogy a 17,5 százalék a „magyarok többsége”, mert csak ők magyarok, a többi idegen(szívű). S ez így marad mindaddig, amíg híveinek meghatározó része nem ismeri fel, hogy becsapják őket, s nem a Nyugatról fenyegető „bombák” jelentenek számu(n)kra veszélyt, hanem a keleti szövetségesét védelmező „Vezérük” aknái. Az EU, melyet Orbán a legfőbb veszélynek hirdet: közösen elfogadott, mindenkire kötelező szabályok szerint működő szövetségi rendszer, amelynek Magyarország egyenrangú tagja. Ennek feladása orosz és kínai támogatásokért nem egyenrangú felek közötti együttműködést eredményez, hanem kiszolgáltatottságot – gazdasági és politikai tekintetben egyaránt. Egyenrangú partnerség helyett vazallus-sorsot.

Ez a helyzet akkor változhat, ha a hazugságszőnyeg robbanásai beindítják az általa elfedett robbanószerkezetek sűrű hálózatát – s lángba borítják az egész országot… Mert a „bombás” plakátok, a minden kérdésben hamis információk, a hazug propaganda, mellyel vastag rétegként kívánják elfedni a nagy méretű aknákat, maguk is aknák, s magát az aknarakót is veszélyeztetik.

Orbán mindezt, ha látja is – hatalomvágytól elvakítva –, nem hajlandó belátni. Az a politikus, akit még ma is sokan tartanak zseniális államférfinak. Ennek megítéléséhez érdemes idézni a miniszterelnök által idealizál Horthy-korszak egyik jeles gondolkodója, Kornis Gyula (piarista szerzetes, filozófus, egyetemi tanár, kultúrpolitikus) szavait kétkötetes hatalmas művéből (Az államférfi. A politikai lélek vizsgálata): „Nem minden politikus államférfi, sőt: lehet valaki vezető politikus és mégsem valódi államférfi. A nagy államférfi egyszersmind nagy ember is. Naggyá avatják őt erkölcsi vonásai: a hivatástudat tántoríthatatlan kötelességérzése, a politikai eszménynek való teljes odaadás, a politikai erósz, az akadályoktól vissza nem rettenő akaraterő, a mély felelősségtudat, melyet igazság- és szociális érzés kísér. (…) a hivatástudat teljesítésének, a politikai ideál megvalósításának legfontosabb eszközei: a sugalmazó és szervező erő s a valóságérzék, mely mindig világosan ítélő ész, ösztönös intuíció az állandóan gyarapított pozitív tudás eredménye.” Aligha kell részletesen elemeznünk ezeket a szavakat ahhoz, hogy megállapíthassuk: a mai magyar miniszterelnök legfeljebb felerészt fele meg ezeknek a kritériumoknak, amit a fentiek is komoran bizonyítanak.

A magyar társadalom elemi érdeke, hogy e helyzet – nélkülözhetetlen – változása ne az Orbán által telepített aknák robbanása okozta országégéssel következzen be. Ehhez azonban arra is szükség van, hogy legyen egy olyan „aknaszedő” erő, amelyben az állampolgárok nagy többsége megbízik. Élén a lakosság egészének érdekeit szem előtt tartó és képviselő, annak egyes rétegeivel és foglalkozási csoportjaival érdemi párbeszédet folytató, más politikai szereplőkkel konszenzusra törekvő politikussal. Olyannal, akit nem vakít el a mostani hatalomgyakorlóéhoz hasonló beteges hatalomvágy, aki nem ellenséget lát a más nézeteket vallókban, hanem vitapartnert, akiknek a szavát érdemes meghallgatni, mérlegelni és az észszerűeket hasznosítani. Olyan vezetővel, akihez nem vakhit fűzi a szavazókat, hanem racionális tetteivel kivívott elismerés. S a politikai tehetségen túl elegendő mentális ereje is van ahhoz, hogy a társadalom javát valóban szolgáló politikáját érvényre juttassa. Az ország egyik tragédiája az, hogy ma nem látni ilyen politikai erőt és személyiséget a porondon.

Ezekkel a robbanószerkezetekkel azonban nem a nemzetközi szervezetet robbantotta föl Orbán, hanem a Fideszt robbantotta ki az Európai Néppártból. Miként a Putyint védő, a lerohant Ukrajna melletti kiállást megtagadó, a lerombolt ország közös megsegítésétől elzárkózó lépései az anno általa életre hívott V4-ekből a magyar kormányt. Mivel ezáltal Orbán súlyos károkat okozott az országnak, manőverei nem a hazug módon ellenségnek kikiáltott Brüsszelt veszélyeztetik, hanem saját országát és népének jövőjét.

A gazdasági válságot, amely egész Európát és a többi kontinens országainak egy részét is sújtja, a háború okozza – de „Putyin bombái” és nem a szankciók. Európa valamennyi állama polgárainak életét nehezíti az infláció, de közel sem olyan mértékű, mint nálunk, s szinte mindenütt lassul, több országban csökken, miközben idehaza megállíthatatlanul növekszik és évtizedek óta nem látott mértéket ölt. Decemberben a hivatalos adatok szerint elérte a 24,5 százalékot, az élelmiszerek ára pedig, ami a kis jövedelemből élőket különösen sújtja, 44,8 százalékra emelkedett, tetézve az üzemanyagok, a gáz és az elektromos áram drasztikus, több, mint 50 százalékos drágulásával. Mindezek eredményeként az Eurostat adatai szerint – csak Bulgáriát megelőzve – Európa második legszegényebb országa lett hazánk.

Ezeket a különbségeket nem külső tényezők, hanem az önös hatalmi érdekeket szolgáló, hibás – vagy inkább felelőtlenül bűnös – gazdaságpolitika aknái okozták. Nem csak a szavazatszerzést célzó pénzosztás, mely az ország tartalékainak felélését, kölcsönök kényszerű felvételét eredményezte. A piaci viszonyok „megzavarása” (az üzemanyagokra és alapvető élelmiszerekre helyezett „ársapkák” stb.) egyrészt arra kényszerítette a kereskedőket, hogy így keletkezett veszteségeiket más cikkek árának emelésével kompenzálják, másrészt fájó áruhiányt okozott. Ez önmagában is inflációgerjesztő tényezőnek bizonyult.

A gazdasági veszélyeket tetézi a közoktatás és a tudomány, az egyetemi autonómia aláaknázása. A kormány, ahelyett, hogy ezek önálló, szabad működésének és anyagi feltételeinek biztosításával erősítené a társadalmat a problémák közös megoldása érdekében – gyengíti azt. A rohamosan modernizálódó globális világban nélkülözhetetlen korszerű tudás megszerzésére, az önálló gondolkodásra, kreatív problémamegoldásra történő felkészítés helyett a kormányzati (orbáni) akaratot kiszolgáló alattvalókat kíván nevelni. Múltba révedéssel – előre tekintés helyett. Az egészségügy és a szociális szféra elhanyagolása a társadalom fizikai állapotát rontja, amit nem pótol a versenysport (elsősorban a világszínvonaltól még mindig messze elmaradó „foci”) ezer milliárdokat felemésztő egyoldalú fejlesztése.

Már eddig is számos gyújtószerkezet aktiválódott, de csak egy részük röpített levegőbe személyeket, intézményeket: dohányboltosokat, kis élelmiszerüzletek és benzinkutak tulajdonosait, az állami földek értékesítésekor – a „Mészáros Lőrinceknek” és más csókosoknak, „műkörmös hívőknek”, nota bene: saját családtagoknak stb. kedvezve – kisemmizett állattenyésztőket, biogazdálkodókat és más, generációk óta hivatásszerűen mezőgazdasággal foglalkozókat. Legutóbb az ártalmas oktatáspolitika ellen joggal és bátran tiltakozó tanárokat. A robbanások sorozata még nem ért a felszínre, de lazította és instabillá tette a lábunk alatti talajt, melyre nem lehet jövőt építeni.

Mindez azért (is) lehetséges, mert a magyar társadalom egy meghatározó része ismételten felhatalmazta az „Aknatelepítőt”, hogy kénye-kedve szerint gyakorolja hatalmát. Nem veszik észre, hogy felhatalmazottjuk az ő nemzeti érzelmeiket, a családjukat vagy őket személyesen ért rendszerváltás előtti sérelmek keltette indulataikat – fondorlatos módon, ám a maga érdekei szempontjából ügyesen – kihasználva megtéveszti őket. Elhiteti velük, hogy gondjaikat a putyini Oroszország elleni szankciók formájában megjelenő „brüsszeli bombák” okozzák, s nem az általa alájuk is elhelyezett aknák. Meg azt is, hogy a 17,5 százalék a „magyarok többsége”, mert csak ők magyarok, a többi idegen(szívű). S ez így marad mindaddig, amíg híveinek meghatározó része nem ismeri fel, hogy becsapják őket, s nem a Nyugatról fenyegető „bombák” jelentenek számu(n)kra veszélyt, hanem a keleti szövetségesét védelmező „Vezérük” aknái. Az EU, melyet Orbán a legfőbb veszélynek hirdet: közösen elfogadott, mindenkire kötelező szabályok szerint működő szövetségi rendszer, amelynek Magyarország egyenrangú tagja. Ennek feladása orosz és kínai támogatásokért nem egyenrangú felek közötti együttműködést eredményez, hanem kiszolgáltatottságot – gazdasági és politikai tekintetben egyaránt. Egyenrangú partnerség helyett vazallus-sorsot.

Ez a helyzet akkor változhat, ha a hazugságszőnyeg robbanásai beindítják az általa elfedett robbanószerkezetek sűrű hálózatát – s lángba borítják az egész országot… Mert a „bombás” plakátok, a minden kérdésben hamis információk, a hazug propaganda, mellyel vastag rétegként kívánják elfedni a nagy méretű aknákat, maguk is aknák, s magát az aknarakót is veszélyeztetik.

Orbán mindezt, ha látja is – hatalomvágytól elvakítva –, nem hajlandó belátni. Az a politikus, akit még ma is sokan tartanak zseniális államférfinak. Ennek megítéléséhez érdemes idézni a miniszterelnök által idealizál Horthy-korszak egyik jeles gondolkodója, Kornis Gyula (piarista szerzetes, filozófus, egyetemi tanár, kultúrpolitikus) szavait kétkötetes hatalmas művéből (Az államférfi. A politikai lélek vizsgálata): „Nem minden politikus államférfi, sőt: lehet valaki vezető politikus és mégsem valódi államférfi. A nagy államférfi egyszersmind nagy ember is. Naggyá avatják őt erkölcsi vonásai: a hivatástudat tántoríthatatlan kötelességérzése, a politikai eszménynek való teljes odaadás, a politikai erósz, az akadályoktól vissza nem rettenő akaraterő, a mély felelősségtudat, melyet igazság- és szociális érzés kísér. (…) a hivatástudat teljesítésének, a politikai ideál megvalósításának legfontosabb eszközei: a sugalmazó és szervező erő s a valóságérzék, mely mindig világosan ítélő ész, ösztönös intuíció az állandóan gyarapított pozitív tudás eredménye.” Aligha kell részletesen elemeznünk ezeket a szavakat ahhoz, hogy megállapíthassuk: a mai magyar miniszterelnök legfeljebb felerészt fele meg ezeknek a kritériumoknak, amit a fentiek is komoran bizonyítanak.

Ehhez azonban arra is szükség van, hogy legyen egy olyan „aknaszedő” erő, amelyben az állampolgárok nagy többsége megbízik. Élén a lakosság egészének érdekeit szem előtt tartó és képviselő, annak egyes rétegeivel és foglalkozási csoportjaival érdemi párbeszédet folytató, más politikai szereplőkkel konszenzusra törekvő politikussal. Olyannal, akit nem vakít el a mostani hatalomgyakorlóéhoz hasonló beteges hatalomvágy, aki nem ellenséget lát a más nézeteket vallókban, hanem vitapartnert, akiknek a szavát érdemes meghallgatni, mérlegelni és az észszerűeket hasznosítani. Olyan vezetővel, akihez nem vakhit fűzi a szavazókat, hanem racionális tetteivel kivívott elismerés. S a politikai tehetségen túl elegendő mentális ereje is van ahhoz, hogy a társadalom javát valóban szolgáló politikáját érvényre juttassa. Az ország egyik tragédiája az, hogy ma nem látni ilyen politikai erőt és személyiséget a porondon.