Hatalmas káoszt hagytak a nácik a műkincspiacon, a szinte mit sem sejtő múzeumokra rengeteg per vár

Újabb és újabb ügyek kerülnek terítékre, képeket kergetnek valódi és vélt örökösök, maguk sem tudva, milyen körülmények között váltak meg tőlük elődeik. „Kényszereladás” történt – ez az aktuális keresetek általános alapja, azonban hiteles tanúk már rég nincsenek és kihaltak az emlékezők is, az utódok pedig csak a történelemre és általános erkölcsi elvekre hivatkoznak.

Nem egyszerűen a nácik által elkonfiskált képekről szólnak aktuális történeteink, hanem olyanokról, amelyek a piac útjait járták 1933-45 között, jó- vagy rosszhiszemű kezeken, országhatárokon mentek át, majd miután békére leltek valamilyen patinás, feddhetetlennek tartott gyűjteményben, évtizedekig úgy tűnt, minden rendben van körülöttük. Azután egyszer csak felbukkan valaki, távoli rokon, az eredeti tulajdonos vélt, vagy valós örököse, aki szembesíti a világot azzal, hogy felmenője kényszerből, náci utasításra vált meg értéktől, vagy azért, mert rettegett, hogy üldözni fogják, vagy egyszerűen Göring bandája elől menekítette műtárgyait.

Van Gogh (egyik) Napraforgók című képe 1987 óta Tokióban látható. A Jasuda biztosító 35 évvel ezelőtt, szenzációs, árverési csúcsot hozó aukción vásárolta meg a Christie’s londoni rendezvényén, 24,7 millió fontot (39 millió dollárt) fizettek érte. Ez akkor a valaha elért legmagasabb ár volt a nyilvános műtárgypiacon. Az ügylet nagy sajtóvisszhangot keltett, azzal is sokan foglalkoztak, hogy valódi Van Gogh alkotás-e, de a kép múltját évtizedekig senki nem firtatta.

mondván, ismerniük kellett volna a kép eredetét. A Napraforgók jelenleg tokiói Sompo Múzeumban van kiállítva.

Paul von Mendelssohn-Bartholdy német bankár, a filozófus Moses Mendelssohn és a zeneszerző Felix Mendelssohn leszármazottja 1910-ben vette meg Van Gogh festményét, amelyet 1934-ben a neves párizsi galériásra, a később szintén üldözötté váló Paul Rosenbergre bízott eladás céljából. A leltárba 3241-es számon bejegyzett vásznat egy évvel később Rosenberg eladta Edith Beatty-nek, egy amerikai bányaipari mágnás feleségének. Az eladási árat homály fedi, az üzlet részleteit nem osztották meg a nyilvánossággal. Mindez már jóval a náci hatalomátvétel után történt, azaz a látszat szerint a zsidó Mendelssohn-t nem gátolták üzleti ügyei bonyolításában. Az örökségre aspirálók viszont állítják, kényszereladás történt, Paul fenyegetett helyzetben dobta piacra a festményt, nem egyedüliként a gyűjteményéből. Paul 1927-ben feleségül vette Elsa Lucy Emmy Lolo von Lavergne-Péguilhen-t, és az asszonynak nászajándékba adta a teljes műtárgykollekciót. 1935 februárjában Paul örökösödési szerződést írt, amelyben hagyatékából, amelyen később testvérei osztozhattak, kizárt minden közös házastársi vagyonelemet, beleértve a képgyűjteményét, így a Napraforgókat is. Paul 1935 májusában szívrohamban meghalt, ezt követően Elsa, valamint négy testvére, érvényesnek nyilvánították az örökösödési szerződést. Paul nővérei viszont nem írtak alá semmit, egyikük, Marie Busch, aki 1970-ben halt meg, egész életében vitatta Elsa tulajdonszerzésének jogszerűségét, szerinte az egész csak azért alakult így, mert Paul el akarta kerülni, hogy a nácik rátegyék a kezüket a képekre. Az ő unokája az egyike azoknak, akik most bírósághoz fordultak.

A perbe hívott Sompo Holding – a Jasuda jogutóda – képviselői szerint bár a vételár ismeretlen, nincs bizonyíték arra, hogy a képért nyomott árat fizetett volna Rosenberg, illetve a valós vevő. Edith Beatty 10 200 fontos biztosítást kötött szerzeményére 1937-ben, ami reális árat tükröz. Azt nem tudni, hogy Rosenberg mennyi jutalékhoz jutott, de a kereskedő renoméja ismeretében, na meg a Mendelssohn-örökösökkel hosszútávon, a háború után is ápolt jó kapcsolat fényében tisztességes is lehetett az eredeti üzlet. Paul 1934-ben további Van Gogh- és Picasso-képeket bízott Rosenbergre, közülük négyet nem sikerült eladni, ezeket visszaadta a kereskedő Elsának, Paul özvegyének.

A japánok közömbösek voltak a vásárláskor, pedig tudniuk kellett volna, hogy a Christie’s kísérő dokumentumaiban feltüntetett tulajdonos neve, és az 1934-es értékesítési dátum a nácik szerepére utal, hangoztatják a panaszosok, akik egy 2001-es emailre hivatkoznak, amelyben a Yasuda Museum of Art azt írta az amszterdami Van Gogh Múzeumnak: nem biztosak 100 százalékig abban, hogy a Napraforgók sorsa a náciktól függetlenül alakult. Bár az ügyben az alapvető jogi kérdés az, hogy kényszereladás történt-e vagy sem, arra is választ kell adni, reális-e a becslés, amely szerint 750 millió dolláros kár érte a felpereseket, akik a kép értékét megfejelték egy büntetőösszeggel, beszámítva a Sompo által realizált „marketingértéket” is. És persze az is kérdés, ki tekintheti magát jogos örökösnek. Igaz, lehet, hogy szép csendben már rég elrendezték egymás között az osztozkodást.

Kérdés, miért most látták időszerűnek, hogy előálljanak egy olyan képre vonatkozó követeléssel, amely az elmúlt évszázadban egyetlen percre sem tűnt el a világ szeme elől. A pertársaság összetétele is meglepő, Paul 1935-ös rendelkezései alapján ugyanis érdekeik gyökeresen ellentétesek. Julius Schoeps történész, Paul nővérének, Marie Buschnak az unokája, így ahhoz az ághoz tartozik, amelyet Paul kizárt a műtárgyvagyonból. A pertársaság másik két tagja viszont Paul özvegyének a rokona, ily módon az asszony örökségére jogalappal pályázhatnak. Persze vélhetően csak együtt van keresnivalójuk. Nem először fogtak össze, 2007-ben is közösen adták be keresetüket az Egyesült Államokban két Picasso-mű, a Lovat vezető fiú és a Le Moulin de la Galette című kép tulajdonáért. Az előbbit a MoMától, az utóbbit a Guggenheim Múzeumtól követelték vissza. Két évvel később, amikor az érdemi per elkezdődhetett volna a manhattani kerületi bíróságon, a felek bejelentették, peren kívül kiegyeztek. A múzeumok megtarthatták a festményeket, az "örökösök" pedig ismeretlen összegű kártérítést kaptak. A múzeumok beleegyeztek volna a nyilvánosságba, ám a felperesek nem, amit a bíró rendkívül nyugtalanítónak talált, mondván: azok „akik többször is a történelem egyik legbűnösebb politikai rezsimje áldozatainak tényleges képviselőiként léptek fel, most úgy gondolják, közérdek fűződik megállapodásuk titkolásához, ezzel zavarba ejtik az elmét és nyugtalanítják a lelkiismeretet".

Ami a képek útját illeti, a krónikákba Rosenberg mellett a Thannhauser név is bekerült. A galériatulajdonos Heinrich és (fia) Justin Thannhauser több más ügyben is közreműködő volt. A konkrét képek kapcsán előkerült egy jegyzetfüzet, amelybe Justin unokaöccse, Siegfried Rosengart a gyűjtőkről írt fel adatokat. Eszerint 1934 júliusában Paul Mendelssohn többször is járt a Thannhauser galériában öt Picasso-képpel kapcsolatban. Mendelssohn mégis Párizsba, Rosenberghez vitte a Picassókat is, s röviddel a halála előtt öt képet bízott rá, köztük a Lovat vezető fiút, és a Le Moulin de la Galette-t, amelyet 1910-ben Heinrich Thannhauser müncheni Moderne Galerie-jétől vásárolt.

Picasso képei nem sokáig maradtak Rosenbergnél, dokumentumok szerint immár Justin Thannhauser adta el 1936-ban a Lovas fiút a CBS-alapító William Paleynek, akitől 1964-ben került a MoMához. 2010-ben az Andrew Lloyd Webber alapítvánnyal is kiegyeztek a Mendelssohn-örökösök, a Picasso-kép maradt az intézmény birtokában, és ez esetben sem tudni mennyit kaptak cserében zsebbe. 2020-ban a washingtoni National Gallery kényszerült visszaadni Picasso Tête de femme című alkotását. A Bajor Állami Képgyűjtemény viszont nem látta megalapozottnak a kényszereladásra alapozó kérelmet, s megtagadta a Madame Soler-t megörökítő Picasso portré restitúcióját, ezt a képet 1963-ban Justin Thannhausertől vett az intézmény.

Karl Adler és felesége, Rosi Jacobi örökösei, valamint több izraeli jótékonysági szervezet nevében január végén adta be keresetét Thomas Bennigson, a pár egyenes ági leszármazottja a manhattani bíróságra. Az ügyben ismét felbukkan Thannhauserek neve. A beadvány szerint a menekülő Adler házaspár 1938-ban kényszer alatt adta el a képet, amit a bőrgyáros Karl Adler 1916-ban vásárol Heinrich Thannhausertől. 22 évvel később vízumra, és a nácik által kivetett „repülési adóra” kellett a pénz. A Vasaló nőt Heinrich fia, Justin Thannhauser vette meg 1938-ban 1552 dollárnak megfelelő birodalmi márkáért. Tőle került a Guggenheim Múzeumhoz. Miután eredeti tulajdonosként Adler szerepelt a kísérő dokumentumokon, az intézmény felvette a kapcsolatot Karl fiával, Eric Adlerral, aki semmiféle kifogást nem emelt az ügylettel kapcsolatban. A festményt amúgy 45 éve bárki megnézheti a Guggenheim Múzeumban, s a szigorodó amerikai előírások sem kötelezték az intézményt a kép múltjának feltüntetésére.

Hedwig Stern is ügyfele volt a Thannhausereknek. A 30-as évek elején tőlük vette meg Van Gogh Olajbogyószüret (1889) című festményét, amely ugyancsak a bíróság elé került a közeli napokban. Stern férjével és gyerekével 1936-ban menekült el Münchenből, a nácik 1938-ban egykori ügyvédjüket, Kurt Mosbachert jelölték ki hátrahagyott vagyonuk felszámolására. Van Gogh festményét, és egy Renoir-művet az „árjásított” Thannhauser Galéria vásárolta meg, amelynek irányítását a zsidó Justin Thannhausertől egy "tiszta német" kereskedő, Paul Roemer vette át. 1938-ban a Thannhauser Galéria kiárusításán a két kép egy potsdami művészhez, Theodor Wernerhez került. Az 55 ezer birodalmi márkányi vételárat állítólag befizették Stern számlájára, ám ezt lefoglalták a nácik, az asszony egy fillért sem látott. Werner vélhetően nem véletlen vevő volt, erre utal az is, hogy 1955-ben egy Gustave Courbet festményt visszaadott Hedwig Sternnek, amely ugyancsak nála landolt a viharos időkben. Werner és Justin Thannhauser valószínűleg valamilyen titkos megállapodással osztoztak az Olajbogyószüret tulajdonjogán, így kerülhetett vissza a kép Justin Thannhauserhez, aki magával vitte New York-ba, majd 1948-ban eladta Vincent Astor-nak. Astor 1956-ban a Knoedler Gallery közreműködésével továbbértékesítette a Metropolitan Museum of Art-nak (Met). Az intézménytől 1972-ben egy görög alapítvány, a Basil & Elise Goulandris Foundation vásárolta meg a vásznat 850 ezer dollárért. Az oklandi bíróságra beadott kereset szerint a Met tudatában volt a kép kétes eredetének, amikor 1956-ban megvette, majd tartva a restituciós igényektől, 1972-ben „titokban” adta tovább a görögöknek. A panaszosok külön nehezményezik, hogy a Met vezető kurátora, igazgatóhelyettese, Theodore Rousseau tagja volt Monuments Men csapatának, amely a háború után a nácik által eltulajdonított műtárgyak felkutatásában szerzett elévülhetetlen érdemeket. Lehetetlen, hogy Rousseau nem volt tisztában a kép eredetével, inkább „félrenézett”, állítják. A festményt amúgy nem rejtegették; 1956-72 között a nyilvánosság számára látható helyen őrizte a múzeum, s az 1972-es eladásról bőven tudósított a média, ahogy arról is tudott a világ, hogy 1999-ben a Goulandris Foundation kiállította saját galériájában. Hedwig Stern Kaliforniában hunyt el 1987-ben. Az eltelt az évtizedek alatt egyébként senki nem lépett a család nevében.