Ez az év rossz hírrel kezdődött: 2023 Vízkeresztjén elhunyt Bölcs István, tanár, filmesztéta és rádiós- és lapszerkesztő, akihez hetven évi barátság fűzött. Róla, olyan emberről írok most nekrológot, akit nagyon sokan ismertek és szinte kivétel nélkül szerettek, köztük én is, aki most nem a temetőben, hanem Londonból búcsúztatom.
István Kecskeméten született, 1935-ben, a Mérleg jegyében, polgárcsaládban. Szülővárosában végezte el a gimnáziumot, de élete túlnyomó részét Budapesten töltötte, különböző állásokban, illetve szerepekben, amelyek közül különösen a tanárszerep illett hozzá. Pista szenvedélyesen szerette a magyar irodalmat, attól kapott élményeit kívánta tovább adni diákjainak - először a kecskeméti, majd Budapesten a Radnóti gimnáziumban. Ismerten kiváló tanár volt, hajdani tanítványai rajongtak érte, évtizedek után is szívesen találkoztak vele évfordulókon. Mérleg jegyéhez híven elemzéseiben egyensúlyra, objektivitásra törekedett, távol állt tőle a divatos szerzők elfogult dicsérete.
Mi először 1953 szeptemberében találkoztunk, a Piarista-házban, a bölcsészkar akkori épületében. Első éves magyarszakos egyetemistaként beszélgettünk, azt hiszem, csak neki mondtam el akkor, hogy most egy ideig nem fogunk találkozni, mert három hónapra, írószövetségi ösztöndíjjal Lengyelországba utazom. Erre a találkozásra Pista nálam jobban emlékezett, s ezért volt, hogy miután visszatértem, 1954 januárjában már szeretettel, mint régi ismerősét, üdvözölt. Utána két és fél évig jártunk előadásokra, szemináriumokra és együtt nyomtuk le vidéken az egy-egy hónapos kötelező katonai szolgálatot. De igazából 1956-ban kerültünk közel egymáshoz, amikor október végén együtt mentünk le a Forradalmi Diákbizottság megbízásából teherautón az osztrák határig, hogy vöröskeresztes szállítmányokat vigyünk vissza a bölcsészkarra. Útközben megálltunk Esztergomban, ahol a piliscsabai páncélos ezred egyik tisztje tőlünk, személy szerint Bölcs István magyar-történelem szakos hallgatótól kért tanácsot, támogassák-e Nagy Imre kormányát, neki, a tartalékos tizedesnek kellett a katonákat eligazítania. Pista évekkel később mosolyogva mesélte ezt az epizódot, amiből szerencsére semmi baja nem támadt, mert miután letette az államvizsgát, lemehetett Kecskemétre tanítani. A Kádár-restauráció első éveiben, hogy ne kelljen állást foglalnia az új bábkormány mellett, barátom visszamenekült Katona Józsefhez, Berzsenyihez és Arany Jánoshoz.
A hatvanas évek elején Pistát elkezdte komolyan érdekelni a filmesztétika. Balázs Béla nyomdokain filmesztétikai tankönyveket írt és bár 1969-ben „átigazolt” a Magyar Rádióhoz, a filmkritika továbbra is szívügye maradt. 1980-tól kezdve rendszeresen látogatta a cannes-i filmfesztivált és ottani tudósításaival eredményesen „lazította” a szovjet filmeket pártoló rendszert. Az idősebbek közül sokan fognak hangjára, filmkritikáira emlékezni tudom, hogy külön örült annak, ha magyar sikerről számolhatott be ezen a rangos filmfesztiválon. Ezt harminc évig csinálta, miközben szerkesztette a „Gondolat-Jel” műsort, illetve a heti „Filmlevelet” a rádióban. De igazán ismertté a „168 óra” című műsor tette, ami aztán Mester Ákos és Bölcs István szerkesztésében 1989-től átalakult heti magazinná- voltak évek, amikor főleg ebből a lapból kellett tájékozódni, mi történik valójában a magyar politikában és kultúrában. Jómagam többször jártam a lap Bécsi-úti szép helyiségében, gyakran írtam a lapba és szomorúan láttam, hogyan épül le fokozatosan – politikai és személyi okokból- ez az egy időben valóban népszerű képes hetilap. Minderről Bölcs nem tehetett- szerkesztő- helyettesként nem tudta megakadályozni az önpusztító folyamatot, ami nyugdíjba menetele után eléggé felgyorsult és végül a nyomtatott verzió megszűnéséhez vezetett.
Pista gyakran írt rövid könyvkritikákat a „168 órában”, a Nyugaton élő és a kisebbségi magyar írókat is figyelembe véve, az én könyveimet is nem egyszer lényeglátó módon méltatva. Ezt a jó szokását nyugdíjas korában is megtartotta, csak a nyomtatott formát váltotta át elektronikus levelekre. Azt kell mondanom, feleségem után ő volt a leghűségesebb olvasóm, akinek értékítéletei mindig elgondolkoztattak és akinek figyelmére mindhalálig számíthattam.
És nem szabad elfelejtenünk Bölcs Istvánt, a magánembert. Egyetlen, hosszú, több mint fél évszázados házasságban élt feleségével, Ruszinyák Mártával. Márta, maga is tanárember, szép otthont teremtett budai lakásukban, ahol az elmúlt húsz év során sokszor vendégeskedtünk és meglátogattuk őket ábrahámhegyi nyaralójukban is. Pistáéknak két gyereküktől öt unokájuk született, akik fejlődéséről barátom évről-évre örömmel számolt be. Saját betegségeiről, kisebb-nagyobb baleseteiről pedig fanyar humorral értekezett, tudta, hogy nyolcvanon felül már minden nap ajándék a sorstól. Reménykedett, hogy az alattomos járvány csillapultával majd újra találkozhatunk és megihatunk együtt egy pohár bort, vagy pálinkát. Elszomorít, hogy ezt most csak Londonból tehetem meg Pista emlékezetére.
Végül le kell írnom, amit Magyarországon és külföldön sokan gondolnak róla: Bölcs István jószándékú, kedves és nem csak okos, de (nomen est omen) valóban bölcs ember volt. Szívet melengető ajándék számomra, hogy annyi éven át ismertem és mondhattam őt igaz barátomnak.
