Vannak olyan országok, amelyekben a különféle történelmi okok következtében bekövetkezett hatalomváltások különösen kártékony politikai osztályt teremtettek. Magyarországon először a Trianont követő jobboldali kurzus alulról jött, különböző szinteket elfoglaló harcosai és szerencselovagjai váltották fel a korábbi uram- bátyám elitet, aztán 1945 után, még mélyebbről kiemelkedett csoportok használták fel a gyökeres politikai változásokat, hogy megszerezzék és megtartsák a magasabb társadalmi pozíciókat.
Úgy tűnik, hogy az ilyen típusú hatalomváltásoknak számos azonos jellemzője van. Az 1948-as kommunista hatalomátvétel után kialakult új "elit" természetét a legszemléletesebben talán Méray Tíbor írta le, Nagy Imre életéről és haláláról szóló könyvének 48. oldalán.
„A párt-uralom egyetlen évtizede alatt sikerült kitenyészteni – régi illegális harcosokból, fiatal hívőkből és nagyszámú karrieristákból egy olyan többszázezer főnyi emberfajtát, amely a párt jóvoltából megszállta az ország kulcspozícióit, a pártszervezetek fizetett állásait, a minisztériumokat, a hadsereg, a rendőrség és az államvédelem vezető helyeit, a szakszervezeteket, a sajtó, a művészet, a sport irányító posztjait, röviden: minthogy minden a párt és az állam kezében volt: az ország egész életét. Ez a gárda zsebében a kis piros könyvecskével, s fejében többnyire jóval kevesebb szakértelemmel, mint amennyit funkciója megkövetelt volna, a párt kegyéből lett azzá, amivé lett, a pártnak köszönhetett mindent: kenyeret, rangot, lakást, hatalmat. Érdemtelen felemelkedésük, amelyben a „kontraszelekció” játszotta a főszerepet, s amelyhez elengedhetetlen volt a gondolkodás nélküli parancsteljesítés, a hangos lelkesedés és a hajlongó szolgálat, valamint kiváltságaik a párthoz és annak vezéreihez láncolták őket. A rab országban, ahol a hivatalos pártköszöntés úgy hangzott: „Szabadság”, ahol a pártlapot úgy nevezték: „Szabad Nép”, s a főváros legelegánsabb hegyét „Szabadság-hegynek” keresztelték át, tulajdonképpen ők voltak a leginkább rabok: a nép leigázott volt, de ők – szolgák voltak. Nem változtat ezen az sem, hogy sok volt közöttük a meggyőződéses, a hívő, aki a párt szolgálatában önmagát is hajnaltól éjszakáig hajszolta: az egyének vak hite csak szánalmasabbá tette e réteg arculatát".
1956 bizonyította, hogy a demokrácia teljes hiánya, a túlközpontosított állami rendszer párturalom alá helyezése, az erénnyé emelt gyávaság és alkalmazkodás, a mindent átható hazug propaganda és a mindennapi élet ettől gyökeresen eltérő valóságának érzékelése az egész társadalmat morális válsághelyzetbe sodorta, elvette az emberek hitét egy szebb világ eljövetelében. Ennek a következménye az lett, hogy egy idő után már nemcsak egy-egy személy, hanem a párt egésze vált elutasítottá.
A felszín alatt halmozódó rejtett feszültségek egymásra halmozódtak és robbanásveszélyes eleggyé váltak. Ez olyan lelkiállapotot teremtett, ami egy újabb válsághelyzetben mindenestől elsodorta a hatalmon lévőket. Nagy Imre felismerte, hogy ez a társadalomba mélyen beidegződött mentalitás mindig újrateremtődhet, ha nincs mindenre kiterjedő demokrácia, és nem alakul ki egy másfajta értékrend. Nem az emberek rosszak, hanem a rossz ügy szolgálata teszi őket a gonosz részévé. Nem elég a hatalmon lévők leváltása, hanem a társadalmat kell megváltoztatni, hogy a jó, az igazság és a tehetség formálja az életet, ismerték fel – de ez azóta sem sikerült senkinek.
Hogy az utóbbit bizonyítsam, jelzem, hogy a jelenlegi helyzettel való esetleges azonosság csakis a véletlen műve.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.