Egy tárlatnyi antiszalonzene a Kassák Múzeumban

A zenetörténet igencsak ismeretlen terepét kívánja feldolgozni a Kassák Múzeum új kiállítása, a Hangszínek – Új zene a történeti avantgárdban tárlat az 1920–1930-as évek akusztikus kísérleteit mutatja be.

A Szentlélek tér környékén álló Kassák Múzeum számára nem jelenthet gondot az izgalmas témák felfedezése: a mozgalmár költő, író, képzőművész életrajzát és munkásságát kutatva lépten-nyomon formabontó vállalkozásokba botlunk. Talán meg sem lepődünk, hogy Kassák – bár zenét nem szerzett – egykoron mégis aktív résztvevője volt az új zenei törekvéseknek, hiszen az ezzel kapcsolatos elméleti publikációk, képzőművészeti alkotások egy része az általa szerkesztett lapokban jelent meg, valamint az általa szervezett kultúrestek szerves részét képezték a zenei produkciók. A kiállításon nem ő a főszereplő, viszont a bécsi Ma és a budapesti Dokumentum folyóiratok köré szerveződő művészek és műkedvelők, Kassák barátai föl-fölbukkannak a zenei kísérletek alkotói vagy befogadói közt.

A letisztult kiállítótér egy teljes falfelületét feliratokkal tarkított infografika fedi (Nagy Orsolya Cecília és Umlauf Adrienn). Fehér alapon kottaszerű, fekete grafikai elemek és sok jelszó – kollektív, szolidáris, állásfoglalás, optika, kórus stb. – sajátos fogalmi térképe ez a tárgyalt művészeti és zenei kiáltványoknak. Talán túlzásnak tűnhet ez a hangsúlyos megjelenítés, de hűen adja vissza azt az elhivatott újítási és tettvágyat, mely a progresszív gondolkodókat jellemezte.

A tárlat élvezetéhez egyébként nem szükséges zenei tudás, Csatlós Judit kurátor szerint valamennyi plusz információval gazdagodhat az, aki tud kottát olvasni, de nem fontos mindez, hiszen hangfelvételek és kortárs alkotók művei segítik a szerzemények befogadását. A Hangszínek kiállítás egy jól elkülönülő történeti anyagból és a kortárs installációkból áll össze, az ismeretközlés mellett van lehetőség játékra is, a látogató akár zenélhet.

Bécsi tartózkodása alatt és onnan hazatérve is fontos szerepet játszott a progresszív muzsika életben Kassák Lajos és köre. – Valójában igen kicsi, jól körülhatárolható szcénáról beszélhetünk a hazai avantgárd zene kapcsán – fejti ki Csatlós Judit – ennek állandó szereplői voltak, még akkor is, ha számos vita alakult ki a különböző gondolkodók között. – Kassák az ultramodernként számontartott George Antheilt pártolta és megjelentette a neoklasszicizmusról írt kiáltványát, mely bizonyos hagyományos zenei elemeket beemelt a születő művekbe. Ezzel szemben Szelényi István és Kadosa Pál zeneszerzők Henry Cowell munkásságát népszerűsítették és a harmónia teljes felrúgását hirdették.

A zenetörténeti narratívában nem igazán jelennek meg a kiállítás anyagát képező törekvések, a zenei szakértő Szigetvári Andrea mellett egy Bécsben élő zenetörténeti konzulens, Andrea van der Smissen is segítette a muzeológusok munkáját. – Nemegyszer olyan alkotások plakátjaira bukkantunk, amiket csupán pár alkalommal láthatott a közönség. – meséli a kurátor, aki konkrétan a MoMaMu (Modern Magyar Muzsikusok) egyesület működését hozza föl példaként, az új zenei egyesületnek ugyanis csak négy koncertje volt. Az újdonság varázsa csak az első két előadásig tartott általában, ezt követően már nem érdeklődött a nagyérdemű a gyakran fülsértőnek ható muzsika iránt. Kovács Györgyről is nagyon kevés tudható, pedig a dokumentumok szerint dobszonátát írt nyolc ütőhangszerre, ami akkoriban egészen forradalminak számított. Vele szemben George Antheil reklámfogásként használta muzsikája népszerűtlenségét, az amerikai zeneszerző szinte kampányolt azzal, hogy mennyire heves ellenreakciókat váltanak ki egyes munkái. A mechanikus balett című zenemű bemutatása után Antheil elmondása szerint csakis fegyverrel jelent meg saját koncertjein, hogy megóvja magát a fölháborodott nézőktől – ahogy második budapesti koncertjét megelőző híradásokból megtudhatjuk.

Hallható a kiállításon többek között a zseniális cimbalmos, Rácz Aladár inspirálta ritmikus zene Kósa Györgytől és egy lendületes Henry Cowell szerzemény. Fontos részét képezik az újszerű muzsikának a képzőművészeti és a technikai újítások is. A ma is ismert theremin hangszert 1919-ben fejlesztette ki egy orosz fizikus, a zene újragondolóinak szeretett instrumentje lett. De az emberi hang is reflektált a technikára: a Zeneakadémián Palasovszky Ödön rendezte Cikk-Cakk estén hangozhatott föl először egy „metronóm kórus” előadása. Moholy-Nagy László az 1930-as években sokat dolgozott együtt Kassák Lajossal, és ekkoriban született meg Hangzó ABC nevű munkája, melyben gyakorlatilag a grafikus ábrázolásokat képezi zenévé, hanggá.

A Hangszínek kiállításból nem maradhat ki a munkásmozgalmi szavalókórus sem, mely téma egyben átkötőként is szolgál a múzeum állandó kiállításához – ez Kassák Lajos szerkesztői és aktivista tevékenységeire koncentrál. Valamennyi, akár őrületesnek mondható zenei kísérlet megismerése mellett – ilyen az első futurista opera, A győzelem a nap felett, melyet Erdei Krisztina képzőművész adott elő egy juhnyájnak egy törökországi ökoközösségben – érdemes találkozni ezzel a korral. Minden furcsaságuk ellenére a valóságtól elrugaszkodott hangjegyek egy közösség identitásának tartozékai voltak, nem beszélve a velük együtt születő vizuális alkotásokkal. A vizualitást a kortárs művészet is képviseli a kiállításon: tizennégy alkotó munkája szerepel a múzeumban, ezek egy része hangszerként szolgál. Érdemes félretennünk a zenével kapcsolatos klasszikus elvárásainkat, és engednünk a játéknak.