A Maros utcai rendelőben voltam vizsgálaton, ahol gyerekkorom óta nem jártam. A földrengéssel felérő „Orgia” elolvasása és Ács Dániel döbbenetes dokumentumfilmje óta másképpen járom a Városmajor utcáit, nyomokat vizslatok, összevetem a helyeket és eseményeket, bemérem a hiányzó és megroggyanva megmaradt épületeket, újra megnézem az emléktáblákat.
A rendelőintézet portása zokszó nélkül kabátot húzott, kivezetett a zegzugos alagsoron át az udvarra, és ki is jött velem az esőbe. 1945. január 12-én, mondja a tábla, amely sorolja a neveket. Az alján még pótlás is látható, három elkésett név. A portás elmesélt mindent, a megmenekült egyetlen nővért, a másikat, aki egy halom hulla alól mászott ki, és a gyereket, aki a kazánba bújt be ijedtében, úgy élte túl, és még a Szívkórházat is.
Tettem a tudatlan hülyét, hallgattam, kíváncsi voltam, hogyan is meséli el. Korrekt is volt, személyes is volt, és a helytől borzadás közben csöndben örültem annak, ahogy beszélt. A környéken nőtt föl, több mint húsz éve dolgozik a rendelőintézetben, és mesélt mindent, egészen 1956-ig. Talányos zárómondata sokáig visszhangzott bennem: „teljesen fölösleges volt”. Kérdeztem, hogy mi? „Hiszen már mindennek vége volt, hiába lőtték le őket”. Fölösleges. És hiába. Mintha lenne értelme bárkit lelőni.
Kábult, emlékező hangulatban gyalog átvágtam a Vérmezőn, a síró-szitáló esőben, és sok év után megbámultam a Repeszt.
Már nagyobbacska voltam, nem lógtam minden nap és egész nap a Vérmezőn, amikor emlékművet állítottak a park közepén. 1967-ben. Mi a déli játszótér bandája voltunk, ide a Krisztinások jártak (fiúiskola) és a Koscisok (akkor már vegyes, fiú-lány). Az északi játszótér bandája olyan messzinek tűnt, mint az északi sark, oda jártak az Attilások (már vegyes). A parkban középtájt vezető keresztútnál kiépített széles lépcső akkor teljesen tájidegennek tűnt. Odáig azért elmentünk a bandával, megnéztük, és Repesznek neveztük el a nagy, élére állított, elég pofás fémdarabot, benne a robbantott lyukkal. Később kivezényeltek bennünket az iskolával az avatására. Itt egyrészt találkozott a már lassan kamaszodó déli és északi banda, a Vérmezőnkön teljesen szokatlan ünnepi öltözékben, irtó kínos jelenet volt. Másrészt kiderült, hogy ez a Budai Önkéntes Ezred emlékműve.
A göcsörtös óriás, zöldes bronzlap egyik oldalán hanyatt fekvő, láthatóan halott férfi. Feje hátra csuklik. Ma már világos, hogy ez a hátra csukló fej az, ami az egyiptomias alakokat kiragadja a szocreálból. A fekvő halott fölött nő áll, mécsessel. A tépett Repesz másik oldalán egy férfi rohamoz, olyan esetlenül, hogy azért korábban akár el is vihették volna a szobrászt. Felemelt kezében hajításra készen valami, nyilván gránát, de lehetne akár kereplő is vagy fáklya. Egészében nem rossz darab a Repesz. Szabó Iváné, akivel találkoztam párszor, anyám ismerte, de ahogy ez a szülők ismerőseivel lenni szokott, a neve és az emlékmű nem került kapcsolatba bennem.
A suliban egyébként szerveztek egy akadályversenyt is, a Várban az utcai harcokat és a házról házra nyomulást tanították, ahogy szerintük a budai önkéntesek haladtak 45-ben. Bizonyára elhangzott egy-két dolog, ami akkor történt, a hatvanas években szokásos tálalásban. Rémlik is egy kockás füzet, jegyzeteim a roham technikájának részleteiről. Noha az úttörőcsapattal lelkesen túráztunk, magasról nem érdekelt bennünket ez az egész. A munkásmozgalom dicsősége úgy, ahogy volt, nem is kifolyt, hanem be se folyt a fejünkbe. Emlékszem, az iskolát meglátogatta és beszélt nekünk egy veterán felesége, apró, egyébként szeretetre méltó nénike, de hogy ki volt és miről beszélt, senkit nem érdekelt. Mintha valamiféle immunitás alakult volna ki bennünk.
A Repesz 2007-ben kapott társul egy transzformátor-állomást, majd eléjük állították Babits Mihály szobrát, kezében kalappal. Noha Babits előtt magam is kalapot emelek, az alakmás emlékmű közömbös. Oldalt Babits-idézetek fala ázik most a hideg esőben, nincs kedvem megnézni. A bronz Babits mögé ültetett sűrű bokorcsoport jótékonyan takarja a Repeszt. Csoda, hogy nem vitette el az előző kerületvezetés. Pedig a budai önkéntesek vezetője, Variházy Oszkár beleállt 1919-be. Igaz, utána visszakérte magát a horthysta hadsereg állományába, de aztán Szálasira már nem esküdött fel. A háború után pedig a Néphadseregben csinált karriert, szovjet kitüntetéssel. Szép kis sorshinta.
A mindössze tizenhat napig létezett önkéntes ezred az akkor már felállt magyar kormányra viszont felesküdött. Harcoltak a Városmajorban is, de csak a Maros utcai vérengzés után. Éppen egy hónappal később, csak 1945. február 12-én alakultak. Noha az új magyar kormány már december 28-án, Debrecenben hadat üzent a náci Németországnak, a csapatok szórványos átállása csak január végén kezdődött meg. Nem lelkesedésből, hanem többnyire azért, mert egységüket körülzárták a szovjet csapatok. De még így is sokan inkább a lágert választották, mintsem azt, hogy a szovjet csapatokkal együtt harcoljanak a németek ellen.
A várbeli harcokban 160 magyar önkéntes esett el. A „kitörés” másik magyar oldala. Síremlékük a Farkasréten összesen 247 elesett katonára emlékeztet. Az 1965-ös februári híradóban látható ennek leleplezése. Ötödikes voltam akkor, és egyetlen állami arcot sem ismerek fel a híradóban.
Az esőben jól beöltözött fiatal mama közelített, babakocsit tolt a nedves kavicsokon. Ne haragudjon, ha ismerős errefelé, megkérdezném: nem tudja, milyen emlékmű ez? Mosolyogva és szívesen válaszolt. Persze, itt lakom már régen, de nem tudom pontosan, és lehet, hogy nem jót mondok, de nekem azt mondták, hogy ez a két alak Dante és Beatrice a pokolban.