Darwin elmélete – 1. dimenzió
TERMÉSZETES SZELEKCIÓ
Charles Darwin A fajok eredete című könyve a legnagyobb hatású tudományos alkotás, amit valaha papírra vetettek. Ebben a műben Darwin kifejti, hogy a fajok nem változatlanok, hanem folyamatos átalakulásban vannak. Maga az evolúciós gondolat nem volt új, hiszen korábban már mások is – többek között Jean-Baptiste Lamarck – felvetették ezt. A darwini elmélet újdonsága az evolúció mechanizmusának magyarázatában rejlett. Míg Lamarck úgy vélte, hogy az evolúció az egyéni élet során szerzett tulajdonságok átörökítése (példája szerint, a zsiráf nyaka a levelekért való nyújtózkodás következtében nőtt meg generációkon keresztül), addig Darwin az öröklött jellegek természetes szelekcióját nevezte meg a változás motorjaként. A brit tudós abból a hétköznapi tapasztalatból indult ki, hogy a fajok egyedei változékony sajátságokkal rendelkeznek, melyek öröklődnek is. Darwinra nagy hatással volt Thomas Malthus elmélete, mely szerint az emberi populáció jóval nagyobb mértékben növekedne, ha a táplálék nem állna limitált mennyiségben rendelkezésre. Darwin a források általi korlátozottság elvét kiterjesztette az egész élővilágra. Ismert szófordulata, a "létért való küzdelem", elsősorban a forrásokért folytatott versenyben nyilvánul meg.
És itt jön Darwin nagy ötlete: e versenyben a túlélés és a szaporodás esélye függ az egyed öröklött sajátságaitól.
Körkörös logikával élve: azok a tulajdonságok fognak elterjedni a populációban, melyek szelekciós előnnyel rendelkeznek. A darwini eszmében újdonság volt az is, hogy, míg a korábbi ilyen témájú elképzelések nem ütötték át a társadalmi érdeklődés ingerküszöbét, az ő műve egy gigantikus lavinát indított el, amely azóta is mozgásban van.
DARWIN DILEMMÁJA
Darwin elképzelésének egyik kritikus pontja az akkoriban helyesnek vélt "keveredő öröklődés" elve volt. Eszerint a szaporodás során a jellegek – hasonlóan a festék színeinek keveredéséhez – elveszítik eredeti azonosságukat, ezért egy újonnan megjelenő ritka variáns, hiába lesz előnyös, a későbbi generációkban "kihígul". Igen ám, de az a tény, hogy egy piros és fehér virágú petúnia rózsaszín utódokat hoz létre, nem jelenti egyben azt is, hogy a virágszínt meghatározó genetikai egységek (gének) is összeolvadnak az utódokban, ráadásul, a legtöbb tulajdonságra nem, vagy csak korlátozottan érvényes az átlagolódás. E felismeréshez ismerni kellett volna a kortárs Gregor Mendel öröklődés törvényszerűségeivel foglalkozó munkáját. A brnói szerzetes publikálta ugyan az eredményeit, de ezeknek nem keletkezett visszhangja a kor tudományos közösségében. Darwin könyvespolcán is találtak két német nyelvű művet, melyek idézték Mendel kísérleteit, de a brit tudós nyilván nem olvasta ezeket, hiszen akkor választ kaphatott volna nagy dilemmájára. Mendel kísérleteiben a borsót használta, amely több szempontból is kitűnő modellnek bizonyult, többek között azért is, mert e kerti növény vizsgált sajátságai (például a borsószem alakja és színe) nem olvadtak össze a szaporodás során, hanem megtartották egyediségüket (kerek/ráncos, illetve sárga/zöld), ami lehetővé tette annak felismerését, hogy az azokat kódoló gének diszkrét és nem keveredő/átlagolódó sajátságúak.
DARWIN ÉS AZ ÁLTUDOMÁNY
Darwint rendkívül érdekelte az öröklődés mechanizmusa, végzett is ezt tisztázandó kísérleteket, de nem jutott eredményre. Mindenesetre előállt egy téves teóriával, mely szerint az apró örökítő részecskék (gemmulák) a test minden részéből verbuválódva az ivarsejtekbe kerülnek. Hogyan lehetséges, hogy a brit tudós ekkora bakit vétett? Nos, míg Darwin a természetes szelekció elvének ötletéhez alapos megfigyelések és elemzések útján jutott, addig pángenezis-elmélete pusztán spekuláción alapult. Más nagy tudósok is belegyalogoltak már hasonló tudománytalan csapdákba.
DARWIN ELFELEJTETT ELMÉLETE
Darwin írt egy másik könyvet is Az ember származása címmel, melyben saját eredetünkről fejtette ki nézeteit.
Ugyanebben a műben a brit tudós felfedezett egy, a természetes szelekciótól eltérő folyamatot, melyet szexuális szelekciónak nevezett. A Darwint követő evolúcióbiológusok eleinte egybemosták e két mechanizmust, s csak később jöttek rá, hogy alapvetően különböznek egymástól. Az világos volt, hogy nem elegendő sikeresnek lenni a forrásokért való versenyben, hanem szaporodni is kell ahhoz, hogy az egyed saját genetikai információja a következő generáció génállományába kerüljön. Igen ám, de ahhoz is versenyezni kell, hogy elnyerjük a másik nem kegyeit. Rendszerint a nőstények fektetnek be jelentős energiát az utódok nevelésébe, ezért ők válogatósak, szemben a hímekkel, akiknek mindegy, ki a partner, hiszen szinte korlátlan szaporodási potenciállal rendelkeznek. Eme egyenlőtlenség okán a hímek folytatnak ádáz küzdelmet egymással a nőstények megnyeréséért, akik számára szükségeltetik egy kulcs, ami alapján el tudják dönteni, ki az alkalmas partner. E kulcs fajonként eltérő, leggyakrabban a hím ereje és agresszivitása a vonzó karakter. A szexuális szelekció azonban nem csak harcos testeket hozott létre, hanem szemrevaló küllemeket és udvarlási rituálékat is. A pávakakasok tollkoronája, a paradicsommadarak káprázatos színei és tánca, a lugasépítő madarak luxus fészkei nem nyújtanak előnyt a környezethez való alkalmazkodásban, sőt, inkább energiapazarlók és figyelemfelkeltők a ragadozók számára. Számos faj mégis kifejlesztett ilyen sajátságokat, mert ezekből következtetéseket lehet levonni az udvarló genetikai kvalitásait illetően. Sok esetben viszont csupán egy "megszaladt" mechanizmusról van szó: a hímek díszesedése és a nőstények erre való ízlésbeli preferenciája egy önerősítő ördögi kört alkotnak, melyből kilépni csak annak árán lehet, hogy az adott egyed génvariánsai örökre elvesznek a jövő számára.
MODERN SZINTÉZIS
Mendel eredményeinek újrafelfedezésével parázs viták lobbantak fel az evolúció mikéntjét illetően. A mendeli és a biometrikus iskola elsősorban a variációk természetét értelmezte másként. A mendelisták a diszkrét, míg a biometrikusok a folytonos variációk (például testsúly, magasság, IQ) fontossága mellett törtek lándzsát. A vita végül is egy – a múlt század ’20-as éveinek elejétől kezdődő – integrált megközelítésben oldódott fel, melyet Modern Szintézisnek nevezünk. Az új tudományterület egyik prominens tudósa, Ronald Fisher matematikai eszközökkel demonstrálta, hogy a jellegek folytonos varianciáját diszkrét genetikai lokuszok is produkálhatják. Az egzakt matematikai egyenletekkel operáló populációgenetika, melynek eszmeiségét neodarwinizmusnak is nevezik, számos értékes felfedezéssel gyarapította az evolúcióbiológiát a hosszú évtizedek során.
POSZTMODERN KIHÍVÁSOK
A XX. század második felétől kezdve vadonatúj tudományterületek léptek színre, melyek újszerű megvilágításba helyezték az evolúcióbiológiát és annak elméleti rendszerét, a Modern Szintézist is. A molekuláris genetika, a fejlődésbiológia, niche (fülke) koncepciójával a modern ökológia, az etológia, a rendszer-biológia, később a genomika és egyéb "omikák", valamint az epigenetika olyan új ismereteket hoztak a felszínre, melyek a populációgenetika felülvizsgálatát tették szükségessé. Egyértelművé vált, hogy az egyetlen fix számmal kifejezett fitnesz-érték nem realisztikus az állandóan változó ökológiai körülmények között, melyben ráadásul az élőlények folytonos interakcióban állnak egymással. A legfőbb változásokat az egyirányú okság helyett kölcsönhatásokkal, az egyetlen hierarchiaszintű rendszerek helyett pedig többszintű szerveződésekkel operáló megközelítések képviselték. Bevezették a rokonszelekció fogalmát, felismervén azt a logikai szükségszerűséget, hogy egy adott génállomány nem csak az azzal rendelkező egyed, hanem a rokonság által is sikeres lehet. A gének szerkezetéről és működéséről egyre több információ került napvilágra. Míg korábban az ősmaradványok és a radioaktív kormeghatározás jelentették a leszármazás bizonyítékát, a DNS bázissorrendjeinek összehasonlításával ma már azt is pontosan meg tudjuk mondani, mikor élt két tetszőleges faj közös őse.
Darwin alternatívája – 2. dimenzió
A FAJOK BIOLÓGIAI FOLYAMATOK EREDMÉNYEKÉNT JÖTTEK LÉTRE
Galilei teóriája, mely szerint a Föld nem a világ közepe, komoly rést ütött ugyan kora uralkodó teológiai világképén, de nem érintette annak lényegét, a teremtés problematikáját.
Darwin elmélete viszont alternatívát nyújtott a kreacionizmussal szemben, hiszen ha a fajok más fajokból alakulnak ki, akkor nem stimmel a Biblia azon állítása, mely szerint Isten a fajokat a maguk neme szerint, az embert pedig saját képmására hozta létre.
Sőt, az sem klappol, hogy a Föld néhány ezer éves, mint ahogyan azt már korábban a geológus Charles Lyell is pedzegette. Darwin explicite ugyan nem foglalkozott az élet eredetével, de kinyitott egy olyan kaput, mely a kérdés későbbi felvethetőségéhez vezetett.
NINCS ELVI AKADÁLYA AZ ÉLET SPONTÁN LÉTREJÖTTÉNEK
Stanley Miller bizonyította be, hogy az élet alapmolekulái spontán módon létrejöhettek az ősi Föld klimatikus körülményei között, Fox és Dose pedig képesek voltak a fehérjék szerkezetét összetartó peptidkötés létrehozására por állagú aminosav-keverék hevítésével. Ezen eredmények azt implikálják, hogy maga az élet is létrejöhetett pusztán a természeti törvények által, mindenfajta intelligens beavatkozás nélkül. Néhány éve nagy port vert fel a Craig Venter kutatócsoportja által létrehozott baktérium, melyet "szintetikus életként" aposztrofált a szakma. E munka során gépi úton szintetizálták egy mycobaktérium faj DNS-ét, amit egy rokon faj DNS-étől megfosztott sejtjébe ültettek át. Technológiailag ugyan egy óriási teljesítményről van szó, de ez az eredmény még igen távol van az élet élettelen anyagból való létrehozásától.
A VILÁG TEREMTŐI BEAVATKOZÁS NÉLKÜL IS LÉTREJÖHETETT
A vallásos természettudósok egyik legfőbb érve világnézetük igazolására, hogy a fizikai erőket jellemző állandók finomhangoltsága teremtői kézre utal. Itt lényegében arról van szó, hogy ha ezen erők bármelyikének is csupán egy hajszálnyival eltérő értéke lenne, nem jöhetne létre egy stabil, az élet kialakulására is alkalmas világegyetem. E valóban furcsa jelenségre azonban más magyarázatok is lehetségesek, például, hogy eddig ismeretlen kényszerek határozzák meg a konkrét számokat, vagy hogy ezek az értékek csak bizonyos kombinációkban létezhetnek. Az sem kizárható, hogy ezen állandók a természetes szelekcióhoz hasonló módon nyerték el jelenlegi értéküket, s az a próbálkozás lett sikeres, amely a jelenlegi rendszert eredményezte. Az ún. antropikus elv csavar egyet a nézőponton: eszerint, azért tudunk lamentálni e problémán, mert olyan világban élünk, amely lehetővé tette az intelligencia létrejöttét. Természetesen az alapkérdés az, hogyan jött létre a valami a semmiből. Lehetséges, hogy az univerzum egy már létező világból keletkezett, az pedig egy korábbiból, stb., de végül is el kell jutnunk a "valami" létrejöttéhez, hacsak az nem egy örökké létező entitás.
A relativitáselmélet és a kvantummechanika megtanított bennünket, hogy a "középvilágunkban" való tájékozódásra létrejött elménk nem alkalmas az extrém nagy és kicsi világok törvényszerűségeinek szemléletes felfogására.
Valószínűleg egy ilyen nem-szemléletes megoldása lesz a keletkezés (esetleg öröklét) problémának is.
TUDOMÁNYOSAN NEM IGAZOLT A FÖLDI ISTENEK LÉTE
Az emberiség jelentős többsége egy mindenható teremtő létezésében hisz, mely hit konkrét tartalma földrajzilag determinált. Értelmiségi körökben gyakori agnosztikus vélekedés, hogy a tudomány soha nem lesz képes bizonyítani vagy cáfolni Isten létét, ezért nem is illetékes az eredet-kérdésekben. Az ateista filozófusok reflexből reagálnak; a lét és nemlét bizonyítása nem egyenrangú követelmény, a létezést kell igazolni, nem pedig a nemlétezést. E vitákat azonban egy fontos kérdés gyakori negligálása jellemzi. Az érvelések során ugyanis rendszerint nem különítik el a sajátságok nélküli, "filozófiai" istent az egyes vallások tényleges isteneitől. Az előbbiről csupán azt feltételezzük, hogy létrehozta a világot, de nem specifikáljuk, miként vitte ezt végbe, sem pedig, hogy ezt követően beavatkozott-e az események alakulásába. Egy tulajdonságokkal fel nem ruházott isten általi teremtés nem feltétlenül elvetendő forgatókönyv, hiszen egy idegen civilizációnak kimeríthetetlen lehetőség állhatott rendelkezésre ahhoz, hogy eljusson olyan fejlettségi szintre, mely lehetővé tette a kozmosz létrehozását. A nevesített istenek léte és tevékenysége viszont igazolásra szorul, mivel erre vonatkozóan explicit állítások fogalmazódnak meg a múltbeli és jelen vallásokban. Maga a probléma pedig egy kőkemény tudományos kérdés, hiszen, amellett, hogy a tudomány hivatott a világ megismerésére, ideértve magát az eredetproblémát is, annak alaptéziséről, a bizonyítás követelményéről beszélünk. Mivel nincs bizonyíték az Isten (és más nem evilági lények, például sátán, démonok, angyalok, stb.) létére, sem a szentkönyvekben szereplő események megtörténtére, sem a mindennapi életbe való isteni beavatkozásokra, sem pedig a halált túlélő lélek létezésére, stb., ezért ezek tényekként egyáltalán nem kezelhető állítások. Az a modern teológiai felfogás, mely szerint az ősrobbanás és az evolúció Isten eszközei a teremtésre, a korábban szó szerint igaznak vélt állítások ellentmondásait próbálja feloldani, de ezzel inkább csak újabb kérdéseket generál. Végül, a tudomány eddigi eredményeihez még soha nem volt szükség semmiféle csodaaktus feltételezésére, s már csak ezért is a "csodamentesség", mint prekoncepció jóval észszerűbb munkahipotézisnek tűnik az eredet-kérdések kutatásában is.
Darwin kapcsolt üzenete – 3. dimenzió
A TUDOMÁNY SZEMÜVEGÉN KERESZTÜL ÉRDEMES NÉZNI A VILÁGOT
Darwin életművének kapcsolt üzenete, hogy az általános összefüggések megértéséhez a miszticizmus helyett a tudományhoz érdemes fordulni. Munkásságukkal ezt az üzenetet ugyan már jóval Darwin előtt megfogalmazták a tudományos forradalom óriásai, Galilei, Kepler és Newton, de e gondolatok akkor még nem eredményeztek számottevő társadalmi hatást. Ennek egyik oka, hogy az egyház akkortájt jóval hatékonyabban volt képes gátolni a vallási szempontból érzékeny témák nyilvános kibontását. A kor tudományos közössége is jelentősen kisebb létszámú volt, mint Darwin idejében, s a társadalom sem állt még készen a tudományos eszmék befogadására. Az evolúciós vita viszont egy világiasabb, a tudományt jobban pártoló korban bontakozott ki, és a témája is közérdeklődésre tartott igényt, ezért hatása is jóval nagyobb volt, mint a korábbi tudományos elméleteknek. A jelenben is megszámlálhatatlan áltudományos és egyéb téves nézet uralja a közgondolkodást.
Érdemes lenne eltöprengeni, hogyan tudnánk a tudomány szavát a maitól jóval hatékonyabban közvetíteni a laikus közösség felé.
A fogadó oldalt is fel kellene készíteni e kommunikációra, melynek leghatásosabb eszköze a nem pusztán a memóriát, hanem az értelmet is tréningező oktatás lenne.
TUDOMÁNYOS GONDOLKODÁS A HÉTKÖZNAPOKBAN
A jelen tudománya igen sok kérdésre képes már kielégítő választ adni. A mindennapi életben felmerülő problémák esetében azonban általában nem tudunk közvetlenül a civilizációnk koronájához fordulni, hiszen a tudomány az általános törvényszerűségekkel foglalkozik, melyek nem, vagy csak részben adaptálhatók a konkrét helyzetekre. Ilyen esetekben is segítséget nyújthat a tudományos/racionális gondolkodás, melynek ismérvei: a tényekhez való ragaszkodás, valamint a problémák észszerű és elfogultságmentes megközelítése, mindeközben ügyelve az egyensúlyra a nyitottság és a kételkedés kényes mérlegén. Rendkívül fontos még a koherens, lényeglátó és autonóm gondolkodás, továbbá az önkorrekcióra való képesség. A fő gond ezen eszközök alkalmazásában, hogy intellektuális lehetőségeinknek korlátot állíthat a tudatlanság, az ismerethiány és az intelligenciadeficit, illetve az a tény, hogy gondolkodásunkat különféle pszichológiai tényezők torzíthatják. Sajnos, minél inkább érintettek vagyunk a felsoroltakban, annál kevésbé vagyunk képesek felismerni magunkban e korlátokat és torzításokat. A tudományos gondolkodás a szubjektivitásunk korlátozása. Ennek gyakorlásához azonban fel kell ismernünk saját gondolkodásunk beépített automatizmusait. Tisztában kell lennünk azzal, hogy kognitív apparátusaink érzelmek befolyása alatt állnak, s egyszerűsített, intuitív válaszokat produkálnak, vagy adoptálnak másoktól, melyek igen gyakran nem hiteles helyzetértékelések, hanem félelmeink, érdekeink, a csoporthoz tartozás és egyéb pszichológiai szükségleteink kielégítői. A racionális ítéletalkotáshoz a magasabb rendű kognitív központjainkat kell mozgósítanunk, de itt is fennáll a pszichológiai befolyásoltság lehetősége, melynek gyakori megnyilvánulása az önigazoló és a másokat hibáztató gondolkodás.
Ahhoz, hogy a bennünket is érintő problémákat a maguk valójában lássuk, el kell sajátítanunk a metakogníció (önreflexió) képességét is.
IGAZSÁGON TÚLI VILÁG
Korunk jellemző sajátja az agresszív tudatlanság nagy nyilvánosságban történő masszív nyomulása. Míg korábban a médiába való bekerülés útjában komoly szűrőmechanizmusok álltak, ma az internetes platformok mindenkinek lehetőséget biztosítanak a megnyilvánulásra. Kétségtelen, ez egy, a szólásszabadságot kiteljesítő demokratikus fejlemény, viszont komoly gondokat is felszínre hozott. Az értéktelen véleményözön elárasztotta az étert, az igaz szavak fuldoklanak e virtuális mocsárban. A tudományt, a tényeket és a racionális gondolkodást tagadó vagy relativizáló nézetek robbanásszerű terjedése, a látszat uralma a valódiság felett, az alternatív igazságok és információs buborékok létrejötte, az álhírek nagyüzemi gyártása, kamuhatású szerek reklámözöne, üres celebek kultusza, valamint az agyakat sejtszinten átmosó propaganda a fő jellemzői e kornak. Az irracionalizmus óriási anyagi és emberi veszteségeket okozott már eddig is világszerte, de a politikai elit felsőbb rétegeibe való beszivárgása még nagyobb veszélyeket rejteget. A Brexit, a Trump-jelenség, valamint az oltásellenesség jelszavával megerősödött politikai erők intő példával szolgálnak erre. Félő, hogy a nyíltan tudományellenes erők tartósan meghekkelhetik modern civilizációs vívmányainkat, ideértve magát a demokratikus berendezkedést is.
VÉGSZÓ
A tudomány egyre hatékonyabb az általános összefüggések feltárásában, ma már elképesztően sokat tudunk a korábbi évszázadokhoz viszonyítva. A kozmológia és az evolúcióelmélet a törvényszerűségek mechanizmusának megértésén túl komoly, társadalmi relevanciával rendelkező filozófiai kérdéseket feszeget. Míg maga az "eredet" problematikája az intellektust is megmozgató kérdés, addig a "mindennapokba való teremtői beavatkozás" egyértelműen az érzelmek szükséglete, s az ebben való hit nélkül nem léteznének vallások.
A tudomány nem csupán egy módszer a világ megismerésére, hanem egy világnézet alapja is lehet, feltéve, ha megfelelően értjük logikáját, állításait és korlátait.
Sajnos, a tudományos gondolkodás megismertetésével az oktatás világszerte alacsony eredményességgel próbálkozik. Pedig már ma is eleget tudunk ahhoz, hogy észszerűen közelítsük meg a személyünket és a közösségünket érintő problémákat, hogy megszabadulhassunk a miszticizmustól és felvértezzük magunkat az átverések és a manipulációk ellen. Tanítanunk kellene, hogyan tegyük ezt.
