„Átkúrt minket a nagy vezérünk” – Az idősek szerint nagyon jól jött a nyugdíjemelés és a 13. havi, de nem egyenlíti ki az inflációt

Amúgy a prémium éppúgy megosztja az embereket, mint bármi más ebben az országban.

– Visszaküldöm a pénzt a Viktornak! Költse stadionra, sportcsarnokra, kisvasútra! Az kell a népnek! – így fakadt ki a baksai kocsmában barátjával söröző Rákóczi Ferenc, amikor arról kérdeztem, mire költi a 13. havi nyugdíjat.

– Tényleg visszaküldi? – néztem rá hitetlenkedve.

– Ha bolond volnék! – nevette el magát a 40 éven át sofőrként dolgozó, körszakállas férfi. – Ha adnak, vedd el, ha ütnek, fuss el!, ezt tanultam az apámtól, akit szintén Rákóczi Ferencnek hívtak és ő is a Rákóczi utcában lakott, mint én… 150 ezer a nyugdíjam, az ember már be se mer menni a boltba, minden annyira drága. A 13. havi úgy elmegy, hogy észre se vesszük, semmi ez az inflációhoz képest.

A hét végén több tucat idős embert faggattam Baranyában arról, miképp fogadták a nyugdíjprémiumot, és mire költik a kapott pénzt. Hamar megtapasztaltam, hogy a nyugdíjemelés és a 13. havi éppúgy megosztja az embereket, mint bármi más. Február 10-én reggel, Pécsett a Kertvárosi lakótelep egyik pénzfelvevő automatájánál nyolcan álltak sorba.

– Ilyen minisztere még nem volt az országnak – dicsérte Orbán Viktort a sor végén álló 71 éves asszony, aki Valiként mutatkozott be. – Tartsa meg az isten őt még sokáig!

Vali egykor takarítónő volt, a nyugdíja 82 ezer forint, a férjével él, aki gyárban dolgozott, az ő pénze kétannyi. Mindketten betegesek, gyógyszerre havi 20-30 ezer elmegy. Az asszony azonnal lesietett az automatához, amint telefonja jelezte, hogy ott a számláján a kétszeres nyugdíj.

Most csirkemellet veszek, az lesz a hétvégén. Lejövök még háromszor, és veszek újra mellett. Hálás vagyok Orbán Viktornak, szent ember.

Az előttünk álló, idős férfi megfordult:

– Szent a jó francot! – mordult az asszonyra, de őt hiába próbáltam szóra bírni, elhessegetett: –Hagyjon! Keressen másik madarat!

A pécsi vásár hétvégi forgatagában viszont csaknem valamennyi megszólított szívesen válaszolt.

– Átkúrt minket a nagy vezérünk – összegezte véleményét a 67 esztendős Attila, aki bár teljes néven mutatkozott be, a cikkhez csak keresztnevét adta. Az egykor építésvezetőként dolgozó, pécsi férfi ekképp fogalmazott: – Nekünk a feleségemmel nincs anyagi gondunk, de hogy a kisnyugdíjasok hogyan bírják, el se tudom képzeni. Az elmúlt évben 40-50 százalékos volt az infláció, ezzel a plusz nyugdíj nem tart lépést.

A 74 éves Szabó Imre is hasonlóan vélekedett. A férfi 27 éven át Németországban dolgozott liftszerelőként, így két országból kap nyugdíjat.

– Egy évben 12 hónap van, abban a tizenkét hónapban kellene rendes nyugdíjat adni, nem utólag, kiegészítésként. Most sokan örülnek, nem veszik észre, mennyire átverik őket. Azok is örülnek, akik hatvan meg ötvenezer nyugdíjat kapnak. Ötvenet, érti?! Annak örülnek, hogy kapnak még ötvenet! Ez megalázó. És az is megalázó, hogy mekkora sor áll egy ingyen ebédért. És hálásak érte az emberek, meg a 13. haviért. Hálásak Orbánnak, de Orbán tudja, hogy az a pénz az ötven százalékos infláció mellett fél év alatt visszafolyik a kasszába a 27 százalékos áfából. Hisz az árak 50 százalékkal emelkednek, így ötven százalékkal több áfa folyik be. Számolja ki!

– Kiszámoltam, inkább 7-8 hónap alatt megy vissza ez a pénz – osztottam meg a magam kalkulációját.

És arra fogják, hogy háború meg szankció! Átverés! A háború előtt is brutális volt az infláció. A választás előtt elköltöttek egy halom pénzt, most vissza kell fizettetni a lakossággal. Emiatt van ekkora infláció nálunk. Háború?! Ugyan már, a magyar emberek között van háború, és nálunk már sose lesz béke…

A kővágószőlősi ikerpár, Buzsáki László és István a pécsi vásár zsibis fertályán kiszolgált mobiltelefont, matchboxot, fakanalat, fém laposüveget, sörös kriglit és rugós kutyapórázt árult. A közös házban lakó, két, 70 éves férfi valaha az építőiparban dolgozott, nyugdíjuk 90-95 ezer forint. A heti vásárban össze szoktak szedni 5-10 ezer forintot a lomizott jószágokért. Lászlónak nincs családja, István házas volt, két gyereke külföldön él. Kérdeztem, mit terveznek a plusz nyugdíjjal, ők egymástól várták a választ, aztán István, a beszédesebb, akinek fogsorából csak egy barna metsző maradt, kibökte:

– Nem kell tervezni, elmegy könnyen. – Egy műfogsor nem lenne rossz – jegyeztem meg. – Sok pénz, annyi sose lesz – legyintett a vékony férfi. – Van esetleg tartozásuk? – Nincs, nincs – rázták fejüket. – Inkább tőlünk szoktak kérni. Vannak nálunk szegényebbek. Azok most örülnek.

A pécsi vásárban kérdezettek többsége inkább szidta a kormányt, aki hálálkodott, nem titkolta, hogy Fidesz-szavazó. Krasznainé Vas Márta is erősítette ezt a megfigyelést. A 80 esztendős asszony egykor vegyészként, férje gépésztechnikusként kereste a kenyérrevalót, kettejük összes nyugdíja 480 ezer.

– Nekünk jut mindenre, megvagyunk a tizenharmadik havi nélkül is, a gyerekeink és az unokáink is boldogulnak – kezdte mondandóját a jómozgású asszony. – De sokaknak nagyon kell ez a pénz. Azt látom, hogy aki fideszes, az most nagyon dicséri a kormányt, de aki utálja a Fideszt, az még jobban utálja. Hogy ezzel a pénzzel csak kiszúrják az emberek szemét.

Márta szavait hallgatta egy hetvenes asszony, aztán közbevágott: – Akinek nem kell, adja vissza! Meg akartam szólítani a szegényes öltözetű asszonyt, ám ő gyorsan elment.

A 62 éves Szabó Lajost a 130 lelkes Ózdfalu főutcáján állítottam meg. A koszlott ruhát hordó férfi egy görbe ágra támaszkodva tartott hazafelé, a nagyapjától örökölt, komfort nélküli, rokkant portára. Egyik falubelije vendégelte meg őt ebéddel és egy pohár borral. A közmunkából előnyugdíjba menő Szabó Lajos havi 72 ezer forintból gazdálkodik, és elégedett, hogy most kétannyit kap:

– Veszek cigarettát – osztotta meg velem a tüdejével beteg ember azt, hogy mire költi a pénzt.

A magyarteleki Költő Zsigmondné is „elfüstöli” a 13. havit. – Az én nyugdíjam 72 ezer, a férjemé 158, megbeszéltük, hogy fát veszünk – mondta a mosolygós asszony. – Egy évre tíz köbméter kell, egyet kapunk ingyen a falutól, a többit megvesszük. Most 30 ezer forint köbmétere. Van még elég, de megvesszük már a jövő télre, legalább kiszárad. Nem panaszkodhatunk, az önkormányzat ad minden évben fát és 25 előnevelt csibét, abból lesz tizenkét tojó, így van naponta tíz tojás. Még a gyerekeknek is jut.

Végh Jánosné Zsuzsanna előre elköltötte a 13. havi nyugdíj több mint a dupláját, amikor a közelmúltban bevakoltatta magyarmecskei házának hátsó falát. 200 ezerbe került a munka, a 72 éves asszony nyugdíja viszont csak 95 ezer. Véghné azért nyúlt hozzá a tartalékjához, mert tudta, hogy jön ez a pénz. Az asszony beosztón élt mindig, téeszben dolgozó férjével egy szobakonyhás tanyán nevelte fel két gyermekét, villany nem volt, hűtőként a kút szolgált, viszont megtermeltek maguknak mindent, leadtak évente ötven hízót, és az ebből spórolt pénzből vettek egy kétlakos, ötszobás portát Mecskén. A kisebbik házba előbb odavették a férj szüleit, majd sorra a saját lábukra álló unokákat. Véghné szerint az ő családjuk ereje az összetartás. Az asszonyt próbára tette, hogy két éve a férjét elvitte a koronavírus. Zsuzsannának nincs saját nyugdíja, a férje után kap özvegyi ellátást. Ez bár kevés, ő nem elégedetlen:

– Sose akartam repülni, hisz nincs szárnyam – mondta kedélyesen, amikor nyugalma titkát firtattam. – Nem szerettem kérni, inkább igyekeztem élni. Az a korábbi rendszer, amit sokan szidnak, biztonságot adott. Tudtunk haladni. Aztán jött a rendszerváltás, és odalett a biztonság. Az uram állás nélkül maradt, vállalkozni akart, az is bedőlt. Kivettük a tejcsarnokot, erre összeomlott a MiZo, nem kellett a tej. Örülök, hogy most kapok valamit. Sokan vannak így.

Rákóczi Ferenc is ezt látja a saját falujában: – Én is elégedett akarok lenni. Ha kérdik, mennyi a nyugdíjam, nem azt mondom, hogy 150 ezer, hanem hogy 300. Jól hangzik. És ebben a hónapban igaz.