A Magyar Posta új elnök-vezérigazgatója úgy ült bele a főnöki székébe tavaly november 8-án, hogy átmeneti elődje már feltálalta a fekete levest: november 12-én bezárják 210 település 366 postahivatalát, mert gazdaságtalan a működésük. Arra viszont már neki kellene felelni, miért kellett hónapokon át süketelni arról, hogy ez csak átmeneti lépés és majd, ha nem lesz a szomszédban háború és a szankciók miatt nem kell rezsiharcot vívni a hétfejű sárkánnyal, akkor újra kinyithatnak.
A játék arra volt jó, hogy megint be lehessen bizonyítani: az egyenlők közt Magyarországon mindig vannak egyenlőbbek. Volt polgármester, akinek a leveleire sem válaszoltak, pedig kifizetett volna bérleti díjat, rezsit, munkabért, hogy újra működjön a falujában posta, míg másokat az államtitkár kávéztatott, így is kifejezve, mennyire fontos a hovatartozása, netán Fidesz-tagsága. Közülük kerültek ki azok, akiknek a településén január elején újranyitott a kisposta, a többiekkel a héten végre nyíltan is közölték, hogy ne is reménykedjenek. Postájuk volt, nincs.
Más kérdés, hogy a nagy alkudozásban foglalkozott-e bárki azzal, mi van a kisposták tipikus látogatóival, az idős emberekkel, akiknek most is fel kell gyalogolni a falu központjába, ha pénzt akarnak kivenni vagy csekket befizetni? A postabusz fél órát tölt egy faluban, vagy elérik, vagy nem. Lehet hallani iskola bezárási tervekről, megszűnő gyógyszertárakról, most szervezik át a vidéket ellátó egészségügyi rendszert és soha nem könnyebb, minden lépéssel egyre nehezebb lesz a kistelepülések lakóinak az élete. Pedig a Magyar Falu Program honlapján azt ígéri ma is a miniszterelnök: „Nem vagyunk messze attól, hogy azt tudjuk mondani, ma egy magyar faluban ugyanolyan minőségű életet lehet élni, mint a fővárosban.” A valóságban azonban egyre nő a szakadék Buda és a 370 lelkes Csárdaszállás között.
