Lecke Fidesz-fiúknak

Mottó: Hódították az országot/Derék, lelkes, úri szittyák,/Jóttevői szegény népnek: /Az iskolában így tanítják (Ady Endre: Történelmi lecke fiúknak)

Így, így, ahogy Ady írja, látnokként a múlt század elején. Szombaton éppen Orbán Viktor tartott leckeórát, ha nem is történelmit, az övéinek. De, hogy ne pusztán egy odavetett mondat, egy frissen értelmezett vers álljon itt, tegyük fel a kérdést: vajon tényleg évértékelőt tartott Budapesten, a Várkert Bazárban a miniszterelnök? Áttekintette-e, mi is történt 2022-ben; beszélt-e arról, hogy miként alakult az egészségügy, és hogyan az oktatás, hogyan fogja kezelni a kormányáig jutó korrupciót? Nem, a miniszterelnök ezekről egy szót sem ejtett, amit mondott az egy itiner, egy útbaigazítás volt a Fidesz potentátok és hívők számára: miről és hogyan kell beszélni, miként kell nyilatkozni, ha a háborúról, vagy az inflációról kell szólni.

Orbán Viktor, mondanám, aránytalanul sokat beszélt a szokásos közel egy órájában a háborúról, persze nem véletlenül. Igen, igazuk van: egy háborúról nem lehet aránytalanul sokat beszélni, kiváltképp, ha az épp itt a szomszédunkban zajlik. De egy háborúról csak őszintén, a valós veszélyeket feltárva, a valódi frontvonalakat meghúzva szabad értekezni. Orbán azonban nem ezt tette. Azt az utat járta, amelyet tavaly, még a kampány-időszak kezdetén Márki-Zay Péter megnyitott neki. A választási vereséggel is fenyegető trendet tudta megszakítani azzal, hogy az ellenzéki miniszterelnök-jelölt szavait kitekerve arra építette hadjáratát, hogy a baloldal (sic!) háborúba akarja vinni az országot, ha a baloldal győz, már másnap mehetnek a frontra a fiaink. Nos, ez a gondolat öleli át – Orbán leckéje alapján – a Fidesz viszonyulását az orosz-ukrán háborúhoz.

Hogy ebbe milyen mértékben szól bele a kormányfő Putyinhoz való viszonya, mennyire alakította politikáját az orosz elnök akarata, netán Orbán alárendelt szerepe, nem tudjuk, nem tudhatjuk. Az azonban biztos, hogy Orbán félelem nélkül nyúlt vissza a kommunista diktatúra időszakának nyelvi megoldásához; önmagát – mintha ő lenne Magyarország – a béketábor tagjaként feltüntetve. Amely tábornak rajta kívül csak a Vatikán a tagja, mindenki más háború-párti. Elsősorban persze Brüsszel, de még a NATO is, amelyből nem szabad kimaradnunk, bár, az előadás alapján jó lenne. Mi békét akarunk tehát, de, itt a kontinensen, rajtunk kívül senki más. És persze az Egyesült Államok sem, amely hatalom ideküldte nekünk a présember (!) Pressmannt. (Csak magyarázatként, miért került ide zárójelbe a felkiáltójel? Nos, csak annak illusztrálásaként, hogy Orbán egyre bárdolatlanabbul, egyre alacsonyabb szinten beszél az ellenségeiről; Brüsszelről, az amerikai nagykövetről, Gyurcsányról, Sorosról. De ez sem véletlen, ez is egyfajta lecke a Fidesz-fiúknak. Mint ahogy az is, hogy minden bűn eredője a brüsszeli szankciós politika, amely szerinte 4000 milliárdot vett ki a magyarok zsebéből, és lett okozója az inflációnak. Ő azonban mindent jól csinált, és bár a háborúnak egymaga nem tud véget vetni, az inflációt az utasításának megfelelően le fogják törni.

A hazai, kormányig érő korrupció nem került szóba. Erről tehát nem szabad beszélni. Világos, ugye?