A tavaszi szezon március 2-án kezdődött 1958-ban. A Vasasnak addigra már oda-vissza le kellett játszania a negyeddöntőt a labdarúgó BEK-ben. A csapatnak új edzője volt, miután a berni Young Boysszal 1957. november 30-án vívott pesti visszavágó (2:1) után Baróti Lajos szövetségi kapitánnyá lépett elő. Öt nappal később, a Salgótarjánban rendezett bajnoki meccsen a harmincöt éves Illovszky Rudolf debütált szakvezetőként, és szintén 2:1-es diadalra vezette korábbi játékostársait.
A belga orgánumok egyike pedig így jellemezte a 30 ezer néző előtt bemutatót tartó piros-kék csapatot: „Tizenegy zsonglőr, tizenegy gentleman.”
A találkozót szerdán tartották a nógrádi katlanban, de a Népsport szerint „a hétköznap ellenére vasárnapi hangulat uralkodott nemcsak Tarjánban, hanem a környéken is”. Ez persze csak addig volt igaz, amíg Csordás Lajos a második félidő közepén be nem rúgta a piros-kékek győztes gólját...
Az új évben az angyalföldiek sokszínű előkészületeket tettek a Bajnokcsapatok Európa-kupája-találkozókra: futottak a Szabadsághegyen, kézi- és kosárlabdáztak a klub Pasaréti úti csarnokában, pólóztak a szigeti Sportuszodában.
Február 5-én viszont futballozni kellett Amszterdamban. Eleinte nem ment: az első félidőben – 65 ezer holland szurkoló legnagyobb örömére – Piet Ouderland duplájával 2:0-ra elhúzott az Ajax. A szünet után azonban Bundzsák Dezső megrázta magát, és két fejes góllal kiegyenlített (2:2). A De Telegraaf című lap rezignáltan vetítette előre: „Ezzel a döntetlennel az Ajax nem sokra megy Budapesten.”
Pedig a Vasas nem tanult Amszterdamból. A holland városból Antwerpenbe utazott, hogy barátságos mérkőzést játsszon a belga válogatottal – amelynek szakvezetője Toldi Géza, az 1938-ban vb-ezüstérmes ferencvárosi góltermelő volt –, és tizenhét perc leforgása alatt három gólt kapott. A „vörös ördögök” már-már kezdték elhinni, hogy a bab is hús, de a folytatásban Bundzsák elővette kétgólos amszterdami formáját, és vele tartott Csordás, valamint Szilágyi I Gyula is. E testvéries trió jóvoltából a végeredmény a jól hangzó 6:3 lett, nem oda...
Antwerpenben Kamarás Mihály védett, a BEK-visszavágón a házi fegyelmi büntetését letöltő Kovalik Ferenc állt a Vasas kapujában. A mezőnyjátékosok névsora megegyezett: Kárpáti Béla, Teleki Gyula, Berendy Pál, Sárosi László – Bárfy Antal, Bundzsák – Raduly József, Csordás, Szilágyi I és Lenkei Sándor futott ki február 26-án az évszaknak megfelelően nehezen járható, az esőtől, havas esőtől felázott pályára.
A mérkőzés előtt nyolc nappal a Bajcsy-Zsilinszky út 36–38. szám alatt megnyílt a Népstadion jegyirodája, ahol már kaphatók voltak a Vasas–Ajax visszavágó belépői. Sem az új intézménynek, sem a meccsnek nem kellett különösebb hírverést csapni, szerda délután háromnegyed háromkor 70 ezer néző tolongott a lelátókon. Azért rendezték ily korán a mérkőzést, mert a legnagyobb hazai aréna világítóberendezését csak 1959 szeptemberében avatták. (A Vasas az egyes BEK-fordulók között Csepelen vagy az Elektromos-pályán esti edzőmérkőzést játszott, hogy szokjon a külföldön már általános villanyfényhez.) Ám a produkció a téli szürkületben is csillogó volt, a Képes Sport beszámolója szerint „a közönségnek pezsgő jókedve támadt”.
Némely szakíró mostanában igyekszik átfesteni a múltat, és arról elmélkedik, hogy annak idején könnyebb volt, mint manapság, hiszen négy kör alatt, nyolc mérkőzéssel a BEK döntőjébe lehetett jutni. Igaz. Viszont már az első fordulóban olyan párharcok voltak, mint a Glasgow Rangers–St. Étienne, a Sevilla–Benfica vagy a Milan–Rapid. Az utóbbira se legyintsünk, a bécsi csapat a milánói 1:4 után a Práterban 5:2-vel vágott vissza, majd a Zürichben rendezett harmadik mérkőzésen ismét a később döntőt játszó olasz együttes nyert (4:2).
S hogy miként aránylott Bundzsák, Csordás, Szilágyi tudása mondjuk a milánói csillagokéhoz, az uruguayi Juan Schiaffinóéhoz, az argentin Ernesto Grillóéhoz vagy az itáliai középhátvéd Cesare Maldiniéhoz, és a maiak kvalitásai mennyiben közelítik meg a jelen világsztárjainak képességeit, arról vitát nyitni egyenesen abszurd volna.
Persze nem csupán a Vasas volt a világon, a Labdarúgás című szaklap szerint az évad hazai legjobbjai közé egyetlen angyalföldi labdarúgó fért be. A bajnokság álomtizenegye ekképpen festett: Grosics (Tatabánya) – Rajna (Újpest), Szigeti (Diósgyőr), Kleibán (Csepel), Sárosi (Vasas) – Bozsik (Honvéd), Göröcs (Újpest) – Szovják (Tatabánya), Aspirány (Újpest), Monostori (Dorog), Taliga (Salgótarján). A második csapat meg így nézett ki: Ilku (Dorog) – Palicskó, Sipos (mindkettő MTK), Berendy (Vasas), Lugosi (Tatabánya) – Szojka, Vasas Mihály (mindkettő Salgótarján) – Budai II (Honvéd), Szilágyi I (Vasas), Gilicz (Szeged), Bencsics (Újpest).
Posztonként Machos Ferenc (Honvéd) a harmadik, Bundzsák, Sándor „Csikar” (MTK) és Fenyvesi Máté (FTC) a negyedik, Kárpáti és Lantos Mihály (MTK) az ötödik, Csordás a hatodik, Hidegkuti Nándor (MTK) és Várhidi Pál (Újpest) a kilencedik, Palotás Péter (MTK) a tizedik helyre került. Képzeljük el azt a különbséget – ha tudjuk –, amely napjaink vármegyei NB I-ének tizedik centere és Palotás között mutatkozik az alig harminchét esztendős korában elhunyt kék-fehér legenda javára!
A korabeli Vasas megütötte az európai élvonal nívóját, az biztos. Úgy jutott a legjobb négy közé, hogy a visszavágó 38. percében már 4:0-ra vezetett. A Népsport ugyan csalódottan rögzítette a további gólok elmaradását – „Csak egy félidőre futotta a puskaporból” –, ám a Képes Sport elismerően írt a BEK első magyar elődöntőséről: „A Vasas nemzetközi téren olyan eredményt ért el, amelynek (…) jelentőségét a legelfogultabb klubsovinizmus torzító szemüvegén keresztül sem lehet lekicsinyelni.”
Másutt kiemelték, hogy „Raduly ellenállhatatlan volt”, és dicséretet kapott Bárfy, aki akkoriban került hátra a középpályára a csatársorból. Két nappal a meccs után, a péntek esti Telesportban bemutatták a pesti mérkőzés második és harmadik gólját, aztán Szepesi György tévés (!) műsorvezető megszólaltatta a két szerzőt, Csordást és Szilágyi Gyulát, valamint Leo Hornt, a találkozó világhírű holland játékvezetőjét, „az évszázad mérkőzése”, a londoni 6:3 bíráját.
Az első számú európai klubtornán azóta is csak kétszer tűnt fel magyar csapat a legjobb négy mezőnyében: 1965-ben a Győri ETO, míg 1974-ben az Újpest. Talán mégsem volt annyira gyenge a konkurencia. Mert a BEK első három évtizedében bizony egymás lábára tapostak hazánkban – Hidegkuti Nándortól Göröcs Jánosig, Bozsik Józseftől Sándor Károlyig, Sipos Ferenctől Mészöly Kálmánig, Tichy Lajostól Farkas Jánosig, Albert Flóriántól Bene Ferencig – a magyar extraklasszisok...
