Korruptak és kétségbeesettek

Minden recseg és ropog, sőt, rohad, a kisemmizettek már nem bírják tovább. Bertolt Brecht darabja lidércesen aktuális.

Erkölcsösségről papolnak és totálisan erkölcstelenek, törvényességre hivatkoznak és notórius gátlástalansággal áthágják a törvényt, fennen hirdetik a szeretetet, de jóformán csak az érdek diktál a Koldusopera szereplőinek.

Pollyként Horváth Csenge eljátssza a nyegleség ezernyi árnyalatát, azt, hogy ő magasról tesz bármire is, amit fennen hirdetnek. Csak érvényesülni akar, menő nő akar lenni, menő pasival, jó sok pénzzel, elsőrangú cuccokkal. Tojik szülői intelemre, a férjére, Bicska Maxira, amikor az bajba kerül, látványosan megcsillan a szeme, mert eszébe jut, ha felakasztják, mindent ő örököl utána. Féltékenynek viszont féltékeny, jó kis veszekedő kettőst vágnak le a rendőrfőnök lányával, Lucyvel, akit Kónya Merlin Renáta alakít, mert mindegyik magántulajdonának tekinti a férfit, ha már ő rablóbandavezérként egyáltalán nem tekinti szentségnek mások magántulajdonát.

A József Attila Színházban Horváth Csenge a szerepéhez kidolgozott egy fölöttébb jellegzetes, mindent lefitymáló vállrándítást, ami lekicsinylő ajakbiggyesztéssel, és rövid, éles, kellemetlen sipítással párosul. Ez igencsak sűrítetten kifejezi, hogy mindenki magasról le van ejtve, tehet neki egy szívességet, és senki még csak meg se próbáljon belepofázni az ő ügyeibe. Telibe talál egy XXI. századi típust, aki szinte semmi mást nem akar, mint jól élni, egyébként pedig utána az özönvíz. Furcsa módon előképe ennek a figurának Anett, a szobalány, akit a Régimódi történetben játszik. Őt is ilyen hányavetien pimaszra formálja, aki bár alul van a társadalmi hierarchiában, miután szeretőként is funkcionál az úri háznál, úgy érzi, hogy szinte bármit megengedhet magának.

Rickl Mária, a Régimódi történet főhősnője Molnár Zsuzsa – Sulyok Mária méltán legendás alakításával is versenyt felvevő – meglepően erőteljes szerepformálásában még a tartást, a kultúrát, s merev akarnoksága dacára, az értékek, az élet továbbvitelét képviseli, ez a Polly viszont a totális szétesés, a teljes értékvesztés megtestesítője, amivel Horváth, aki ráadásul még elsőrangúan énekel is, telibe találja a figurát, telibe találja Brechtet.

Vereckei Rita a nagyváros ridegségét érzékeltető fémtraverz díszletének felső fertályán Kéménczy Antal vezetésével szuper zenekar trónol. Lendületesen, hangulatosan, pergően feszes ritmusban nyomják.

A színészek mindent becsülettel kiénekelnek. A jogtulajdonosok nem teszik lehetővé, hogy a szereplők hangfekvésének, kénye-kedvének megfelelően ide-oda lehessen transzponálni, ahogyan ezt gyakran megteszik. Úgy kell elénekelni mindent, ahogy a kottában van, nincs apelláta, punktum. És ez így is történik.

Kurt Weill zenéje, a Brecht-darabok songjai olyanok, mint az intenzív lórúgások. Beleéneklik a képünkbe a kendőzetlen, rút rögvalót. Fel akarnak ébreszteni bennünket, ki akarnak hozni a sodrunkból, lázítanak. Ez most az esetek többségében nincs így. Szépen hangzanak el a dalok, de nem ütősen. Senkit nem kényszerítenek ki a tespedtségéből, nem hoznak ki a sodrából, nem lelkesítenek fel. Amit az is mutat, hogy nem követi őket dübörgő taps, nem áll le az előadás – bár ezt a rendező nem szeretné a folyamatos cselekményvitel érdekében.

Az örvendetesen folyamatosan növekvő színvonalú József Attila Színházban rendkívül komoly vállalás a Koldusopera, de Bagó Bertalan rendezése némiképp megszelídíti. Ezt tette már Szakonyi Károly Adáshibájával is a Játékszínben, amiből kellemes, élvezetes bohózatot csinált az éles társadalomkritika helyett. Kezdő korától követve a munkásságát, nem gondolom, hogy ez belőle, inkább a hely szelleméből, az ottani elvárásokból fakadt. És ez valószínűleg így történhetett a József Attila Színházban is, ahol Hargitai Iván művészeti vezető újító, igényes törekvéseinek határozottan érződnek az áldásos hatásai.

Az utóbbi időszakban figyelemre méltó produkciók sora született. Már nem mondható el az, amit egy régi, jeles színésze állított a színházról nekem, hogy „itt mindenből zenés vígjáték lesz, akkor is, ha nem az”. A Szibériai csárdás, a Száll a kakukk fészkére, a Portugál, a Régimódi történet, a Made in Hungária, és most a Koldusopera színvonalas vállalkozások, De a vitathatatlan tehetségek mellett megmutatkoznak bennük színészi hiányosságok, nem épült még fel úgy a társulat, hogy bármi csaknem maradéktalanul kiosztható lenne. Adódnak rendezői elbátortalanodások, hogy ezt meg azt ennek a közönségnek még nem lehet, mert azért főleg csak szórakozni szeretne. Fokozatosan terhelik, és ez igen tiszteletreméltó. De ettől még a Koldusopera arról regélne, hogy

nekifeszülnek a fennállónak, amit el akarnak törölni, és a fennállóból busás, korrupt hasznot húzók ezt igyekeznek megakadályozni. Mindez párosul egy kis gengszterromantikával, Bicska Maxi sármos, glaszékesztyűs, nőfaló voltával, miközben éreztetni kell, hogy azért ő mégiscsak elvetemült rablógyilkos. A gátlástalan gazemberséget úgy istenigazából ebben a produkcióban nem játssza el senki. Zöld Csaba Maxiként, Fila Balázs kolduskirályként, Auksz Éva a feleségeként, s a rablóbanda tagjai, Nemcsák Károly, Bergendi Áron, Blazsovszky Ákos, Újvári Zoltán, egyaránt megmaradnak a kedves svihákok szintjén, akik még bizonyos mértékig szerethetők is. Chajnóczky Balázs rendőrfőkapitányként teljesen elfelejti, hogy a neve Tigris Brown, és egyáltalán nem érzékelteti, hogy már csak a nézésétől, a megjelenésétől meg kellene dermedni. Szulák Andrea Kocsma Jennyje látja mi történik a világban, ezért megteremti a maga kis gerincességet nem különösebben ismerő mikroklímáját a kuplerájában. Quintus Konrád vásári kikiáltóként vérbeli brechti fazon, pontos rálátása van e mai kocsmára, és gunyoros elmésséggel kommentálja azt.

Ahogy a táncosok rezzenéstelen arccal, kitekeredett testtel, mintha kriplik lennének, jönnek és jönnek előre, Horváth Ádám koreográfus intenciói szerint, az totális félreértés. Nem kriplik, hanem szegények, megnyomorítottak, kisemmizettek, akiknél átszakadt a gát, és már, ha törik, ha szakad, hallatni akarják a hangjukat. A világnagyság Jurij Ljubimov soha nem felejthető nemzeti színházbeli vendégrendezésének legemlékezetesebb pillanatai voltak, amikor az öregek színészotthonából „kikölcsönzött”, reszketeg, ráncoktól barázdált, kétségbeesett arcú, égő szemű művészek feltartóztathatatlanul jöttek előre, változást követelve. A József Attila Színházban nem akarnak idáig elmenni. Ám kemény munkával létrehoztak egy élvezettel nézhető előadást, ami méltán sikerre számíthat.