Körülöttem számtalan anyanyelv szavai röpködnek, Márkus Lászlót megidézve azon hüledezek, mi kerül egy kávén 1500 forintba. Színpompás kirakatok, euróban kiírt árak. Elmosolyodok: a turkálóban olyan összegek lógnak a használt holmikon, amennyiért – jaj, de nem szeretem így ezt a szót! - vidéken újat adnak.
Megállt az idő a 70-es években, nem futja az apróra tört tükörcserepekkel díszített Kádár-kockák renoválására. A frissen felmosott, hipószagú kocsmában büszkén meséli egy férfi, hogy aznap 10 ezret sikerült keresni, hajnaltól késő estig fűrészelt, pakolt a fakitermelésen.
Nem kell hozzá átböngészni az Eurostat nemrég közzé tett adatai, enélkül is ordít a különbség, hogy mennyivel másabb az élet a Váci utcában és a Bükk lankái közt. Nem jobb, nem rosszabb, talán nem is irigylik egymást: a pörgős csúcsmenedzsert pár nap után untatná a csend, a favágó derülve legyintene a világváros túlzásain – de más. Az Európai Unióban megvizsgált 244 régió között hazánkban Budapest hozta a legszebb eredményt, ezzel uniós szinten a tizenötödik helyet érdemelte ki. Észak-Magyarország a huszadikat. Hátulról. A közép-dunántúliak is büszkén húzhatják mi magukat, ám ugyancsak a sereghajtók között van az Észak-Alföld és a Dél-Dunántúl. Bár tudom, valós kép ügyében a statisztikákra nem lehet feltétlenül mérget venni, tartok tőle, nagyot nem tévednek a táblázatok. A felmérés tavaly állt össze, és a 2021-es állapotról ad képet. Félek, a következő számvetés ennél is rosszabb lesz a rangsor végén ballagók szempontjából. Addigra derül majd ki, hány kisbolt és benzinkút, hány cég, hány elbocsátott dolgozó esett áldozatául veszélyhelyzetnek, piactorzító intézkedésnek ott, ahol a fegyverropogástól fényév távolságra mozdulatlanná dermedt a hadiállapot.
Nem irigylem a jót a – kinek mit jelent ez? - szerencsés helyen élőktől. De óhatatlanul szorozgatni kezdek: hány napot kell ahhoz görnyedni az irtáson, hogy kijöjjön a KSH szerinti bruttó bő félmilliós átlagkereset?