Mai korunkban kevés polihisztor él, a digitalizált világban ugyanis mindenki könnyebben megtalálja azt, amivel életében legszívesebben foglalkozna. Lukács Lászlót azonban az egyik utolsó polihisztornak nevezhetjük, hiszen alig van olyan szegmense a világnak, amelyhez ne értett volna, ne tudott volna hozzászólni.
Isten hű szolgájaként igyekezett a legtöbbet nyújtani mindabban, amibe belekezdett, maximalizmusa nem ismert határt. Sikeres volt teológusként, angoltanárként (dogmatikából, illetve az ELTE magyar-angol szakán irodalomtudományból doktorált), tanárként, a piaristák kecskeméti iskolaigazgatójaként, a Vigilia folyóirat felelős kiadójaként, 1989 és 1995 között az Új Ember katolikus hetilap felelős szerkesztőjeként és kiadójaként, majd később a Sapientia főiskola főigazgatójaként. Számos nyelven beszélt, kiváló nyelvtudásának köszönhetően páratlan külföldi kapcsolatokkal rendelkezett, magától értetődő volt, hogy 1991-ben II. János Pál történelmi magyarországi látogatásának ő volt az egyik főszervezője és lebonyolítója.
Elismeréseinek se szeri, se száma, 1990-ben a New York-i St. John Egyetem díszdoktorává választották, 1991-ben Leopold Kunschak-díjban, 1995-ben Pulitzer-díjban részesült. 1999-ben Kodály Zoltán közművelődési díjjal, 2011-ben a Pro Urbe Budapest díjjal tüntették ki. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2020-ban Pro Cultura Christiana díjat adományozott számára. Számos könyvet írt, életének utolsó éveiben különösen büszke volt a XVI. Benedek teológiájáról írt művére.
Édesapámmal, Rónay Lászlóval egykor naphosszat beszélgettek. Nem csak a rokoni kapcsolat okán - Lukács László édesanyám bátyja volt -, hanem azért is, mert hasonlóan látták a világot. Most a földi ismereteinkkel oly nehezen megfogható világban folytatják eszmecseréiket az életről, az egyházról, az irodalomról.
