Kezdjük A végével. Nagy fába vágta a fejszéjét, mikor a Radnóti Színház felkérésére Bartis Attila regényének színrevitelébe fogott. Hogy lát neki egy hatszáz oldalas mű adaptálásának?
Nagy Péter István, az előadás rendezője keresett meg az ötlettel, illetve a regénnyel. Amikor elolvastam, rögtön azt éreztem, hogy nagyon erős közöm van hozzá, egyrészt az apahiány miatt, ami számomra alapélmény, másrészt az önmagát kereső, saját labirintusában vergődő ember és művész miatt. Így nagy örömmel vágtam bele a munkába, és már csak a gyakorlati kérdések előtérbe kerülésével szembesültem azzal, mekkora kihívás előtt is állunk. Rendkívül mozaikosan ismerjük meg a főhős életútját, ugyanakkor épp ez a kronológiai szabálytalanság teszi lehetővé a sorsok árnyalását, mert a család történetének egymás mellé kerülő epizódjai rámutatnak bizonyos hasonlóságokra. Egy ilyen nagy feladatnál elsősorban azt kell meghatározni, miről akarunk beszélni. Ebben a regényben Péternek is és nekem is elsősorban az apatörténet volt fontos, illetve egy nagy szerelemnek a története és kudarca. E kettő pedig összefügg. Mert hiába nagy ez a szerelem, mind a ketten traumától szenvednek, amit nem tudnak egymásnak elmondani, és ez idővel bizalmatlanságot szül, ami aztán szép lassan elkezdi felőrölni ezt a szerelmet. Emellett a történelem, ’56 története is ott van a háttérben, és meghatározza a sorsukat.
Mert hiába nagy ez a szerelem, mind a ketten traumától szenvednek, amit nem tudnak egymásnak elmondani, és ez idővel bizalmatlanságot szül, ami aztán szép lassan elkezdi felőrölni ezt a szerelmet. Emellett a történelem, ’56 története is ott van a háttérben, és meghatározza a sorsukat.
És nem szabad elfelejteni azt az írói szándékot, hogy ez egyfajta nyomozás is kell legyen, ahol pillanatfelvételekből áll össze a nagy történet, egy tabló, remélhetőleg majd a nézők számára is az előadás végére. Ezért igyekeztünk nem túlságosan kiegyenesíteni a szálakat, nehogy elveszítsük, ami igazi mágiája a regénynek.
Az Apátlanokkal robbant be majd húsz éve, elnyerve vele a legjobb magyar dráma díját. Azóta viszont inkább adaptációival találkozhattunk a színházakban. Ez minek köszönhető?
– Nem tudom, berobbantam-e, 2005-ben az Apa című darabbal jelentkeztem először. Radnóti Zsuzsa és Radnai Annamari, számomra nagyon fontos és meghatározó mesterek választották ki ezt a szövegemet, amit 20 évesen írtam a Nyílt Fórumnak, és a 2003-as pályázatot megnyertem, a Vilmos-díjat megkaptam. Ezután a Vígszínház ösztöndíjasa lettem, ahol részt vettem a Picasso kalandjai színrevitelében. Ez már egyfajta adaptációs munka volt. Ezt követően írtam darabokat, amiket itt-ott játszottak külföldön, Németországban például. Aztán a Krétakörhöz kerültem, majd 2005-ben, a Krétakör vége felé, talán dacból is, abbahagytam a színházi darabok írását.
Minek szólt ez a dac?
Azok a típusú drámaszövegek, amiket írtam, párhuzamosan futó verses monológok voltak, valóban nem túl érdekesek a színházak számára, így nem is játszották őket, innentől kezdve pedig úgy éreztem, csak az asztalfióknak írok. Utólag visszagondolva már látom, miért nem voltak ezek színházi és színészálmok, de akkoriban ezt úgy éltem meg, hogy nem találtunk egymásra a színház és én. Ezért amikor a Krétakör feloszlott, eltávolodtam a színháztól, és elsősorban ifjúsági regényeket kezdtem írni, szerkeszteni. Mígnem 2012-ben megkeresett Csuja László, hogy egy amatőr társulatnak kérjen darabot. Ez lett az Apátlanok. Így hét év után újra darabot írtam, és ez a darab aztán elkezdte a saját életét élni. Gáspár Ildi például megrendezte az Örkény Színházban. Ezzel pedig visszacsöppentem a színházi életbe. Az Apátlanok után jött a Stuart Mária, azután még egy adaptációs lehetőség, A hét szamuráj. Innentől pedig egymás után jöttek az adaptációk, és így sem igény, sem lehetőség nem nagyon volt már arra, hogy saját darabot írjak.
Azért lapulnak még önben drámacsírák?
Az elmúlt 6-8 évet regények, remekművek adaptálásával töltöttem, így elég magasan van a léc magam számára is, mit és hogyan érdemes csinálni. Persze tele vagyok indulattal és kérdésekkel, vívódásokkal a jelenlegi helyzetet és mindennapokat illetően, ám a Covid alatt jött csak bennem a változás. Kizökkentett, picit megállt a mókuskerék, amiben az elmúlt években kerültem színházi adaptációs íróként. És ez a szünet előhozta saját írói céljaimat, és írtam is egy történelmi krimiregényt, A mutatványost. Ez ’47-ben játszódik, vagyis a forradalom előtt egy évvel, amikor egy tragikus esemény hatására a főhősnek szembe kell néznie önmagával, a döntéseivel, és számot kell vetnie azzal, hogy hogyan tovább. Folytatja-e megalkuvó, hazugságokra épülő életét, vagy vállalva a következményeket visszatér ahhoz a nehezebb élethez, amely az eredeti elképzeléseiben, fiatalkori álmaiban szerepelt. Szembe kell néznie a főhősnek azzal, meddig köthet kompromisszumot. Mikor van, amikor a belső igazság fontosabbá válik a kényelmi szempontoknál.
Szembe kell néznie a főhősnek azzal, meddig köthet kompromisszumot. Mikor van, amikor a belső igazság fontosabbá válik a kényelmi szempontoknál.
Meg tud-e birkózni azzal, és fel tud-e nőni hozzá. Hogy egy nagyon buta példát mondjak: kevesebbet eszem, de nem vállalok annyi adaptációt.
Emellett most jön majd ki egy meseregényem A Lukrécia megmentése címen. És jelenleg írok egy felnőttregényt is, egy történelmit Haynau lányáról. Tehát minden egyéb munka mellett azért már írom a saját munkáimat is. Figyelem magam, hogy valójában mit is akarok és hogyan is akarom, és ki az, aki akarja ezt. Azt gondolom, kíváncsinak kell lennem magamra, mert ez az, ami tíz éve nem nagyon történt meg. És ha az elkövetkező időszakban jobban igyekszem figyelni magam, talán megmutatja, merrefele van épp az utam. Most egyértelműen a saját dolgok írása felé tartok. A lényeg, hogy van bennem most vágy arra, hogy történeteket meséljek, és ez a vágy, úgy tűnik, most talán tartós marad.
Nem fáj az írónak az elmúlt tízévnyi „némaság”?
Az elmúlt tíz év kapcsán sincs bennem semmiféle tüske vagy sértettség, mert nagyon szeretem a színházat, és nagyon szeretek részt venni benne. És az adaptációírás megszülte azt is, hogy milyen jó csapatban dolgozni, ahol közösen dolgozunk egy közös célért. És még egy dolog: Európa több országában, például Franciaországban, Olaszországban az adaptációk általában saját néven futnak a színházakban, vagyis az adaptálók neve megjelenik a szerzők neve mellett társszerzőként. Persze egy adaptáció soha nem tekinthető és lesz önálló mű, hiszen az adott regényt épp azért választjuk színrevitelhez, mert olyan, amilyen. Amit hozzáteszünk, azt csak színházi szempontból tesszük.
Az adaptáción kívül azért önálló vagy legalábbis szerzőtárssal közösen írt drámái is vannak. Az egyik ilyen A Mars messze van, de a Föld sincs közel sci-fi, a másik pedig a mostanában készült A hisztéria rövid és felkavaró története, ami műfaját tekintve szintén zavarba ejtő. Ahogy egy kritika írta az utóbbiról, nem lehet eldönteni, indulatos ismeretterjesztő munka, vagy csúfondáros tudománytörténet, netán revüparódiának álcázott lázító asszonyszínház. Mi az, amit ezekből tényleg céloztak, és mi az, amivel nagyon nem ért egyet?
Talán azért is született az előadás, hogy épp ilyen kategóriák ne szülessenek, hogy „asszonyszínház”. Andrew Scullnak van egy könyve, amiben főként tanulmányok vannak, illetve történetek a hisztériáról. Ezzel a könyvvel keresett meg Hámori Gabriella, csak aztán megszületett a gyereke, ám a Szkéné Színház felkarolta a projektet, így Bereczki Csilla rendezővel elkezdtünk rajta dolgozni. Tóth Réka Ágnes csatlakozott még, aki egy remek költő, nagyszerű dramaturg, és velem ellentétben: nő. Ami itt azért fontos, mert magam sem éreztem helyesnek, hogy már megint egy férfi beszéljen arról, „szegény nőknek” milyen problémáik, traumáik vannak. Azt akartuk bemutatni, hogyan jut el az elmúlt nyolcszáz év során a hisztéria története a boszorkányüldözéstől a szexuális túlfűtöttség miatti kasztráláson át Freudig, aki először gondolja úgy, hogy ne csak a nők feje felett beszéljenek erről a férfi orvosok és tegyenek megállapításokat (még ha a legjobb szándékkal is), hanem végre őket magukat is hallgassák meg, vagyis beszélgessenek velük. És ezzel kiderülhetett, nem testi, hanem lelki eredetű a probléma, mert ezek a nők valójában traumatizáltak, épp a férfiak által, és e traumáik elfojtása miatt viselkednek így. Ma már gyógyszerek vannak a hisztéria kezelésére, ám ezek valójában ugyanúgy csupán elnyomják a tüneteket, és így óhatatlanul felmerül a kérdés, azok a problémák, amiket a darab a sok száz év történetét nézve felvet, vajon megszűntek-e, vagy csak nem beszélünk már róla, egyszóval a gyógyszerekkel ismét a szőnyeg alá söpörjük őket. A családon belüli erőszaktól kezdve a nők jogainak megsértéséig. Ez a munka számomra mindenképp meghatározó volt – olyan dolgokra tanított meg figyelni, amikre korábban talán nem figyeltem. Úgy gondolom, ezekről a dolgokról beszélni kell, hogy megtörténhessen mással is, ami bennem megtörtént.
Minden szinten és esetben hisz a párbeszédben?
Szerintem a párbeszédnél nincs fontosabb, hiszen ezzel lehet csak előrébb, a megoldások felé lépni. Csak ha tudunk a problémákról, lehet azokról beszélni is. Egy párkapcsolatban is, ha vannak elhallgatások, amik lehet, hogy csak szégyenérzetből nem beszélődnek ki, ám a másik rögtön elkezd teóriákat gyártani, ez megalapozza a gyanakvás, a bizalmatlanság légkörét, ami szép lassan megmérgez mindent, ahogy A végében is. Szóval szerintem igen, fontos a párbeszéd, hogy a kellő információk birtokában tisztába kerüljünk dolgokkal. Még ebben a huszonegyedik században, ahol ilyen szintű az információáramlás, sem tudok jobb dolgot a párbeszédnél.
