Mentem haza a trolival, az első ülésen ültem, közvetlenül az ajtó mögött, s a Király utcában egyszerre csak felszállt egy ember, kezében nagyméretű tálca, azon hatalmas adag krumplipüré, s némi sült krumpli. Hasábkrumpli, hogy egészen pontos legyek. Szeretek pontosan fogalmazni, mert az a rögeszmém, hogy a pontos fogalmazás hiánya okoz a Földön minden bajt, szenvedést és háborút.
Szóval fölszállt ez az ember, s éppen mellém állt, s úgy tartotta a kezében a tálcát, mint egy pincér, aki egy asztalhoz siet vele, ahol éhes szemek lesik a jöttét. Amúgy ne gondolják, hogy az étel szabadon gőzölgött a nagyvárosi koszban, szépen le volt takarva celofánnal, ez volt az oka annak, hogy láttam, mit visz az ember. Mondtam is neki rögtön, hogy átadom a helyemet, üljön le, nehogy elessen azzal a sok körettel. Mire azt mondta, hogy köszöni szépen, de nem ül le, mert csak a Lövölde térig megy, különben meg nemcsak köret van nála, hanem hús is, s bizonyságképpen fölemelte a jobb karját, s megmutatott egy nejlonszatyrot. Még szerencse, hogy a pirosnál álltunk épp, merthogy az ember baljában a fémtálca volt, a jobbjában meg a hússal teli nejlonszatyor, kapaszkodni nem tudott. Amikor megindult a troli, a jobb kezével megfogózkodott a székem támláján, s azt mondta, hogy egy barátjának visz vacsorát. Nocsak, jó éhes lehet a barátja, mondtam neki, ha ennyi vacsorát rendelt. Ingatta erre a fejét, nem, a barátja nem rendelte ezt a vacsorát, meglepetés lesz. Az történt, hogy a bevásárlóközpontban, ahová zárás előtt beugrott venni ezt-azt, a készétel-pultnál egy ismerőse dolgozik, aki azt kérdezte tőle, hogy a megmaradt krumplit és húsokat nem vinné-e el, mert nincs szíve kidobni. Ő meg azt gondolta, elviszi, mert van egy barátja, akinek éppen nincsen munkája, ennélfogva pénze sincsen ennivalóra, úgyhogy neki viszi ezt a sok krumplit. S megismételte jelentőségteljesen, hogy de nemcsak krumpli van ám, hanem sült hús is, s még egyszer felemelte a nejlonszatyrot, mintegy bizonyításképpen.
Néztem rá, mint egy angyalra, habár most, hogy ezt leírtam, hirtelen nem is tudom, miképpen is kell egy angyalra nézni. Pláne egy olyan angyalra, aki közelít a hetvenhez, bozontos, hosszú szakálla van, és vastag keretes szemüvege. Merthogy ez az ember a krumlipürével és a sült krumplival – meg a hússal – így nézett ki. Ilyen tehát egy angyal, jobb, ha tőlem tudják. Utána halkan azt mondtam neki, hogy köszönöm szépen.
Szerintem megértette, hogy ez a „köszönöm szépen” az ő jóságának szól, s vállat vont, ugyan, válaszolta, ez csak természetes. Hát hová is lenne a világ, kérdezte, ha nem segítenénk annak, aki rászorul?
Tényleg, vajon hová, néztem ki az ablakon az esti sötétbe, s arra gondoltam, hogy ide, éppen ide, ebbe az embertelen, bűnös, romlott világba, hát hová is máshová? De nem szóltam, mert nem akartam az angyalt megbántani. Aki aztán megkért, hogy nyomjam meg a leszállásjelzőt, mert ennyi kajával őneki jelezni most bajos. Úgyhogy jeleztem. S jelzem most is: angyal jár a Lövölde téren.