;

felvidék;felvidéki magyarság;Kentaurbeszéd;

- Liszka József: Töredékek a felvidékről, igen, így, kis betűvel

Mert a gyökereknél szeretném kezdeni, egy közszónál, ami egy sík terület melletti kimagasló, dombos, hegyes vidéket jelöl. Ebből aztán idővel tulajdonnevek is lettek, mint például a Felvidék. De melyik is?

„Kedves dunaszerdahelyiek, kedves ekecsiek, kedves felvidékiek! Köszönjük szépen, hogy összefogtatok értünk, és segítettetek minket a szavazataitokkal. Nagyon hálásak vagyunk. Jövő héten újra kérjük, hogy segítsetek minket. Sziasztok, nyugodalmas jó éjszakát!” – köszönték meg az egyik szombat esti élő show-t követően az őket támogató szavazatokat a Československo má talent (Csillag születik) című tehetségkutatón a legjobb négy közé kerülő Opera Trio magyar énekesei. Nos, egy cseh-szlovák műsorban érnek el jó eredményeket, s mégis valaminő „felvidékiekkel” azonosítják magukat. Vajon milyen Felvidékre gondolhatnak?

A „felvidékiek” helymeghatározás, s nem etnikai. Olyan mint a csallóköziek, dunaszerdahelyiek, ekecsiek. Míg az utóbbiak földrajzilag jól meghatározhatóak, a felvidékiek egy rettenetesen elmaszatolt fogalom. Felvidék=Szlovákia? Vélhetően nem erre gondoltak. Felvidék, felvidékiek=Dél-Szlovákia, vagy még inkább a dél-szlovákiai magyarok? Talán igen. Csakhogy a felvidék és Felvidék szavaink eredeti jelentése… Nem folytatom, már magamat unom – írom le első felindultságomban, aztán talán mégis. Még egyszer, utoljára. Talán.

***

Annak idején, 1994-ben úgy gondoltam, a problémát Paládi-Kovács Attila, A Felföld mint kulturális régió című tanulmányában tisztázta, rámutatva, hogy olyan fogalmakat, amelyek egymásnak nem szinonimái (Felső-Magyarország, Felföld és a Felvidék), szinonimaként használunk. Helytelenül. No, de a nyelvhasználat nem a kertészkedő nyelvészek elképzelései mentén működik! Mindamellett el lehet, el szabad, sőt, el kell mondani, ha valami szerintünk más irányban fejlődik, alakul. Aztán meg, lesz, ami lesz…

***

Két kifejezést, az általában egymás szinonimájaként kezelt Felföldet és Felvidéket veszek most górcső alá. Kiss Lajos Földrajzi nevek etimológiai szótára a Felföldet külön címszóban nem is tárgyalja, hanem egyszerűen a Felvidék szócikkre utalva hozza. Ugyanígy jár el Bán Péter a Magyar történelmi fogalomtárban, miközben – mint látni fogjuk – markánsan különböző jelentésű kifejezésekről van szó. A Felső-Magyarország terminussal szemben, amely elsődlegesen adminisztratív jellegű fogalom, a Felföld földrajzi kifejezés, és viszonylagosságot fejez ki: az alföldi, síkvidéki területekhez képest magasabb fekvésű (dombosabb, hegyesebb) területeket jelöli a népnyelv is, a földrajztudomány is felföldként (lásd pl. a Dunántúl egyes hegyvidéki részeinek XVI. századi felföld megnevezését). Ezt a földrajzi szemléletet tükrözik vissza szótáraink is, amikor köznyelvi értelemben „hegyekkel, fennsíkokkal borított vidéket”, „magasabb helyen, hegyes vidéken fekvő részét vmely tartománynak” (Ballagi Mór) értenek, s ebből adódóan tulajdonnévként, földrajzi név értelemben „Magyarországnak azon éjszaki vármegyéit” mondják Felföldnek, „melyek a Kárpátok mentében fekszenek. Ellentéte: Alföld” – tudjuk meg Czuczor Gergely és Fogarasi János szótárából. Amikor Viski Károly 1938-ban arra tett kísérletet, hogy a magyar etnikai csoportokat, vidékeket áttekintse, meghatározásában őt is hasonló szemlélet vezérelte: „Az Alföld fölötti, északi hegyvidékekből összetett országrész neve az »Alföld« ellenében »Felföld« (…) volna, de mind ez, mind a Felső-Magyarország név irodalmi eredetű; közkeletűbb köznyelvi nevén Felvidék volna, de a nép ezen sem érti egész Felső-Magyarországot, hanem helyről helyre csupán a tőle »fentebb«, a »hegyek felé« következő vidékeket”. Balassa József szótára tulajdonnévi formájában nem hozza a Felföldet, csak köznévi alakját: „felföld – Magasabban fekvő földterület; ellentéte a sík alföld”.

Mindemellett hangsúlyozni kell, hogy a magyar népi kultúra tagolása során is használatos a Felföld kifejezés, ami azonban jóval szűkebb (egyszersmind pontosabb) az imént említetteknél. Nagyon leegyszerűsítve úgy mondhatnánk, hogy a palóc népterület központi magját (tehát az Északi-középhegységet s a vele északról határos, jórészt magyar lakosságú szlovákiai területeket) érti a néprajztudomány Felföld alatt. Mivel a néprajz ezt viszonylag jól tudja definiálni, a Felföld kifejezést meg is kellene hagyni ebben az értelemben.

***

Még mindig marad egy kifejezés, aminek életútja, használati módja jóval összetettebb. A Felfölddel összevetve a Felvidék (legalábbis mint tulajdonnév) jóval fiatalabb. Tájszótáraink (sem köznévi, sem tulajdonnévi formájában) általában nem ismerik. Köznévi értelemben ugyancsak viszonylagosságot fejez ki, valamihez képest magasabb fekvésű területet (miközben a déli területekhez képest északi fekvésű vidéket is jelölhet). Ebből a köznévi értelmezésből aztán több helyi tulajdonnévi forma is kialakult. Ahogy az a Magyar néprajzi lexikon megfelelő szócikkéből kiderül, Felvidéknek nevezik például az Alsó-Háromszék lakói Felső-Háromszéket, továbbá a Balázsfalva környéki falvak lakói a Kis-Küküllő mentén Dicsőszentmárton vidékét, illetve megemlítendő még a ma is használatos Balaton-felvidék kifejezés.

A most bennünket érintő térségre vonatkoztatva a Felvidék, konkrét tájfogalomként, noha még nem tulajdonnévi formában mai ismereteink szerint csak a XIX. század derekán jelenik meg, mégpedig Kossuth Lajos egyik, a képviselőházban 1848. július 11-én tartott beszédében:

„Alig voltunk a kormányban, sőt még csak össze sem jöhettünk mindnyájan, már a leghitelesebb tudósításokat vettük arról, hogy a pánszláv mozgalmak a felvidéket nyílt lázadásba borítani szándékoznak nemcsak, hanem a napot is kitűzték már, mikor törjön az ki Selmecen.” A XIX. század végén, a XX. század legelején a Kárpát-medence északi, hegyekkel borított, zömében szlovákok, lengyelek, ruszinok, ukránok, németek, kisebbrészt magyarok által lakott területét értették alatta. Az akkori híres-hírhedt viták „a Felvidék eltótosodásáról” (Kőrösi József, Grünwald Béla stb.) is erről a területről szóltak. Miközben az 1918-as határváltozások után gyökeresen módosult a Felvidék szó jelentéstartalma, Balassa József 1940-ben kiadott szótárában a szónak csak tulajdonnévi alakját hozza, mégpedig „Magyarország északi, hegyes része” értelemben. Ekkor azonban Felvidék alatt már jószerével azt a területet értették, „melyet a trianoni béke az ujonnan alakult cseh-szlovák államhoz csatolt. Ez nem fedi teljesen a Felvidék földrajzi fogalmát...” – ismeri be Farkas Gyula 1927-ben. Trianont követően tehát mintegy Szlovákia szinonimájaként (szívesebben inkább a helyett) használták a magyar nyelvben a Felvidéket, beleértve immár a földrajzi értelemben felvidéki jellegűnek korántsem nevezhető kisalföldi területeket (a Csallóközt, Mátyusföldet, a Vág és Garam közét), továbbá a Nagyalföld északkeleti kiszögellését alkotó Felső-Bodrogközt és az Ung-vidéket is. A politikai nyelvezetben, illetve a köznyelvben így alakult ki (láthattuk: államhatalmi változások eredményeként) a felvidéki magyarság szókapcsolat, amely a Szlovákia területén élő magyarok összefoglaló nevével, lényegében a szlovákiai magyar szókapcsolattal lett azonos jelentésű.

Ezzel párhuzamosan, tehát a felvidéki magyarság kifejezés térhódításával párhuzamosan egyre inkább bekerült a köznyelvbe a szlovenszkói magyarság (a két világháború között), illetve a szlovákiai magyarság terminus is. Amikor Manga János 1939-ben a „visszatért Felvidék” néprajzát mutatja be és Magyarországon „a még visszavárt Felvidékről” álmodnak, azzal szinte egy időben, 1941-ben Arany A. László a „szlovákiai magyarság” néprajzát írja meg.

***

Feleségemnek, L. Juhász Ilonának, aki korabeli hírlapokból tücsköt-bogarat elő tud bányászni, köszönhetem a következő újsághírt: „Megszűnik a »Felvidék«. A M. kir. dohányjövedék elhatározta, hogy beszünteti a »Felvidék« elnevezésű cigaretta további gyártását és helyette »Erdély« nevű cigarettát gyártat. Ennek mi, felvidékieknek csúfoltak örülünk, mert úgyis tiltakoztunk az ellen, hogy felvidékieknek nevezzenek. A »felvidék« tulajdonképpen a hegyvidék. A felvidékieket tótul »hornyáci«-nak nevezik. Már pedig mi soha életünkben nem voltunk hornyákok!” (Rozsnyói Híradó, 1940. szeptember 22., 3. o. – vö. http://dohanymuzeum.hu/felvidek)

***

A második világháborút követően mind a magyarországi, mind a csehszlovákiai (magyar) sajtóból, köznyelvből egy időre eltűnik a Felvidék kifejezés, helyette „csehszlovákiai magyarokról”, „szlovákiai magyarokról” beszélnek – ha beszélnek. A rendszerváltást követő sajtószabadsággal ismét felbukkan a Felvidék terminus: először a publicisztikában, zsurnalisztikában, majd egyre inkább (vagy előtte, vagy párhuzamosan vele) a köznyelv részévé válik, és mára befurakodott a tudományos nyelvbe is.

***

Egy politikai vitaműsor egyik résztvevője nem is oly régen (2022. június 2.) az olajembargó három EU-tagállam-kivételezettjét ily módon prezentálta: „ránk, Magyarországra, a… (pillanatnyi szünet és mosoly) a felvidéki területekre és Csehországra vonatkozik” (név és link a szerkesztőségben, de azt hiszem, nem kell konkretizálni: általános magyarországi jelenséget mutat).

Szlovákia ilyen (már elnézést) pofátlan semmibevételét még szélsőjobbos magyar politikusoktól, közéleti emberektől sem hallottam, nem egy magát ellenzékinek, demokratának, toleránsnak mondó publicistától. Már Márki-Zay Péter esetében is irritált a migráncsozás, kerítésezés, de hát, állítólag ez kell a magyar választónak.

Nem ez kellett. Vagy akinek igen, megtalálta ezt Orbánnál. Nem merem elhinni, hogy a magyar választók zömének, a magyar léleknek ez kellene: Szlovákia levegőnek nézése. Ha viszont kiderülne, hogy mégis, akkor nekem nem kell ez a „magyar lélek”. Miközben magyarnak születtem, nagyszüleim, szüleim, feleségem, gyerekeink, unokánk magyarok, magyarul élünk, magyarul oktatok az egyetemen, itt Komáromban (és nem Komárnóban, ahogy sok „magyar lelkű” ember, Magyarországról érkező hallgatónk is emlegeti Jókai városát), békében szlovák barátainkkal. Szakmámból adódóan írtam vagy két és fél tucatnyi könyvet, mind a magyar kultúra bizonyos szegmentumainak a bemutatására vállalkozott, közülük egy-egy németül és szlovákul is megjelent. Nekem nincsenek identitászavaraim. Szlovákiai magyar vagyok. És nem a „felvidéki területekre” szakadt magyar. Mivelhogy nem is szakadtam én sehova, itt születtek felmenőim, utódaim, s persze én is. Itt jártam magyar iskolába, jártak fiaim, s jár majd unokám is. Itt vagyok itthon. Szlovákiában stb. De csakugyan kell ezt még mindig emlegetni? Szégyellem már sorolni is…

***

Itáliai emlék. Napok óta figyelem, ahogy mindenféle ázsiai (talán indiai), afrikai alakok rózsát és csecsebecséket kínálnak az éttermek teraszain ülő vendégeknek. Még soha, senkit nem láttam, hogy vásárolt volna tőlük valamit. Sőt, ahogy tapasztalom, a helyiek még annyi fáradságot sem vesznek, hogy legalább azt mondják: köszönöm, nem kérem. Vagy egy egyszerű, no-t. Simán levegőnek nézik ezeket a szerencsétleneket. Belegondoltam: idejönnek, a jobb és szebb jövő reményében Európába, megpróbálnak nem koldulni, hanem valamit dolgozni. Az európaiak pedig (talán érthető módon, de ezt nem tudom) egy pillantásra sem méltatják őket. Keresztülnéznek rajtuk! És ezek után csodálkozunk, ha egyiknek-másiknak évek múltán bekattan az agya, beleül egy autóba, és egy felhőtlenül ünneplő, magát jól érző európai tömegbe hajt? Nem kell ehhez ideológia. Nem kell ehhez iszlám. Elég az egyéni sorsból, megaláztatásokból fakadó elkeseredés, kilátástalanság.

Talán érthető a hasonlat.

***

A történetnek, hogy keretes szerkezetet adjak az egésznek, ezzel viszont nincs még vége. Az utóbbi évtizedben ugyanis a kifejezés újabb jelentésváltozásának lehetünk tanúi: amíg korábban Szlovákia szinonimájaként volt értelmezhető, mára egyre inkább Dél-Szlovákia magyarok lakta területeit értik alatta. Jó példa erre a Felvidéki viseletek babákon című kiadvány, amelyben nem arról van szó, hogy szepességi szász, gyetvai szlovák, kelet-szlovákiai ukrán és mondjuk zoborvidéki magyar viseleteket mutatnának be a szerzők, hanem egyszerűen a dél-szlovákiai magyar tájegységek viseleteit. Amikor egy recenzens a „felvidéki néprajzi olvasókönyv” kiadását szorgalmazza, vagy egy tárcaíró a „felvidéki hagyományok ápolásának” hiányán kesereg, akkor ők természetesen(?) a szlovákiai magyarokra gondolnak. Rendre kapom a balassagyarmati Palóc Múzeum meghívóit, amelyek igen gyakran „felvidéki” íróval, költővel, képzőművésszel való beszélgetést hirdetnek. Természetesen kivétel nélkül szlovákiai magyar személyekről van szó. Egy időközben kitágult térség (a felvidék tisztán földrajzi értelmezésből Szlovákia szinonimája) leszűkítéséről (Szlovákiából Dél-Szlovákia) beszélhetünk tehát, amelyet ráadásul etnicizált is a közbeszéd, hiszen azt sugallja, mintha ez a terület, a Felvidék etnikailag homogén magyar lenne.

Összefoglalva: mintegy száz esztendő alatt a korábban a történeti Magyarország északi, hegyes, jobbára szlovákok (meg németek) által lakott, egyszersmind kimondva-kimondatlanul szlováknak minősített területének megnevezését, a Felvidéket a mai Szlovákia déli, jellemzően síkvidéki területeire, s azok magyar lakosságára alkalmazza a mai (szlovákiai) magyar köznyelv. 

De ha már annyira ragaszkodunk a Felvidékhez, akkor legalább felvidéki magyarokról szóljunk, ha rólu(n)k van szó. Hiszen, ha van Felvidék, akkor (bármennyire meglepő) ott (itt!) nem csak magyarok élnek ám!