- „Magyarországon a béke megőrzéséhez fejlesztik a haderőt és fegyvergyárak fognak épülni, miközben a megtámadott Ukrajna fegyverekkel való segítése a béke ellen van”

Milyenek voltak az etnikumközi viszonyok Ukrajnában a háború előtt?

Tisztázzuk: a „háború előtt” a 2014-et megelőző időszakot jelenti. 2014 óta tart az orosz–ukrán háború. A Nyugat szankciókat vezetett be Oroszország ellen a Krím jogtalan elcsatolása miatt, miközben a 2022-es invázióig a donbászi rendezést szolgálni hivatott minszki megállapodások Oroszországot nem tartották hadviselő félnek, hanem az egyik közvetítő állam volt Németország és Franciaország mellett. Az invázióval vége lett a szemérmes laissez faire időszaknak. A háborúban előkerülő egyik központi kérdés volt folyamatosan a nyelvkérdés, s ezzel összefüggésben a kisebbségi kérdés.

Európában ma több mint 100 etnikum él kevesebb, mint 50 országban, nagyságrendileg 110 millióan, azaz minden hetedik ember kisebbségi. Ukrajna csak látszólag annyira színes nemzetiségi összetételét tekintve, mint a közvélekedés ezzel kapcsolatban. Az eddigi egyetlen, 2001-es népszámlálás szerint az ukránok és az oroszok aránya együttesen 95,10, a szláv lakosságé 96,42 százalék. Az ukránokon és az oroszokon kívül nincs olyan nemzetiség, amelyik aránya elérné az 1 százalékot, és csak három olyan etnikum van, amelyeknek – az oroszokon kívül – egyes régiókban a lélekszáma meghaladja a 10 százalékot, illetve a nemzetiségük és az anyanyelvük majdnem száz százalékban egybeesik – a krími tatárok, a románok és a magyarok. A lengyelek számukat tekintve bár körülbelül ugyanannyian vannak, mint a magyarok, de már 2001-ben is alig több mint 10 százalékuk beszélte az anyanyelvét.

A második Majdan, a Krím orosz megszállása és a donbászi konfliktus 2014-es kirobbanása után elfogadott, kisebbségi jogokat csorbító törvények sora a politikai életben végbement változásokat tükrözték csupán, vagy ezzel párhuzamosan lakossági szinten is megromlott a többség-kisebbségek viszonya?

Jó a kérdés. Azt minden politikai hatalom értette Ukrajnában már 2014-et megelőzően is, hogy az oktatáson keresztül vezet az út az Oroszországtól való túl szoros függés felszámolása felé, a mikéntről pedig mindig is komoly belső viták folytak. A magyarországi köztudatba ebből tulajdonképpen egyetlen dolog jött át – a nyelvkérdés. A 2014 utáni jogalkotás erre vonatkozóan reakció volt Oroszország politikájára, amely elsősorban a nyelven keresztül kérdőjelezte meg az ukránság létét.

Milyen változásokat hoztak a szóban forgó törvények?

Nézzük meg közelebbről a szóban forgó törvények által előidézett változásokat. A 2017-es oktatási kerettörvény komplex oktatási reformot írt elő, aminek nálunk egyáltalán nem volt hírértéke, csak az oktatás nyelvére vonatkozó cikkelynek. A kerettörvény az addigi egynyelvű nemzetiségi iskolákat megszünteti, bevezeti a kétnyelvű oktatást, ami azt jelenti, hogy tantárgyak meghatározott százalékát 2023-tól államnyelven kell oktatni. Az állam a lépést azzal indokolta, hogy az államnyelvben járatlan állampolgárok és közösségek nem integrálódnak a társadalomba. A magyar közösség államnyelvtudása minden erőfeszítés ellenére valóban alacsony. A 2001-es népszámlálás szerint a kárpátaljai magyarok 40 százaléka csak anyanyelvén beszélt, ami a határon túli magyar közösségek körében a legrosszabb adat. Egy 2016 kutatás viszont már azt mutatta ki, hogy mintegy 80 százalék eltérő szinten, de beszélt ukránul, noha csak alig több mint 10 százalék elegendő szinten ahhoz, hogy bármilyen helyzetben elboldoguljon. A Velencei Bizottság leszögezte ugyanakkor a jogszabállyal kapcsolatban, hogy a nyelvi cikkely aránytalan beavatkozást jelent a kisebbségekhez tartozó személyek meglévő jogaiba.

És a nyelvtörvény?

A 2019-es nyelvtörvény eleve az államnyelvet, s nem általában a nyelveket állította középpontba. A jogszabály a magánbeszélgetések és az egyházi szertartások kivételével kizárólagossá tette az államnyelv használatát az államigazgatásban, a közéletben, a kultúrában és a sportban, illetve korlátozta a kisebbségi nyelvek használatát a tömegtájékoztatásban és az oktatásban. Ezzel jogszabályi formát nyert az államnyelvnek az a megközelítése, amely addig csak az Alkotmánybíróság gyakorlatában volt következetes.

A fenti jogszabályok megkülönböztették az őslakosokat és a nemzeti kisebbségeket, így nyilvánvaló volt, hogy az 1992 óta érvényben levő kisebbségi törvény helyett újat kell alkotni. Így született meg 2021-ben az őslakos törvény, amelynek hatálya a krími tatárokra, a karaimokra és a krimcsakokra terjed ki, akik majdnem 100 százalékban az Oroszország által jogtalanul megszállt Krím félszigeten élnek. A 2022-es új kisebbségi törvény pedig a nemzeti kisebbségek (közösségek) jogainak foglalata – rögzíti többek között a nemzetiség megvallásához, a nyelvhasználathoz, a kulturális identitásának megőrzéséhez való jogot –, ezzel együtt azonban de facto az oktatási törvény és a nyelvtörvény foglalata, nem pedig új jogok tárháza. Ezért jelentett csalódást az ukrajnai magyarok és románok, illetve anyaországaik számára, utóbbiak pedig együttesen a Velencei Bizottsághoz fordultak.

Létezik-e egyáltalán olyan politikai erő, személyiség Ukrajnában, aki ezeket a törvényeket képes lenne visszavonatni külső, nemzetközi nyomás nélkül?

Már a háborút megelőzően az ország teljes lakosságának kétharmada tartotta magát ukrán nemzetiségűnek és ukrán anyanyelvűnek, a nyilvános térben azonban a nemzetiségi arányoknál masszívabban volt jelen az orosz nyelv. Diskurzusokat igen, feszültséget azonban ez nem keltett mindaddig, amíg Oroszország el nem kezdte forszírozni „az orosz nyelvű lakosság” úgymond megvédését. Az említett törvények reakciók voltak az orosz agresszióra, és arról sincs szó, hogy gyökeresen új helyzetet teremtettek volna, hanem egy természetes folyamatot gyorsítottak fel. Például az oktatási törvény elfogadásának évében, 2017-ben a 16 678 az állami és az önkormányzati iskola 89,7 százaléka ukrán, 9,4 orosz és 0,9 százaléka egyéb tannyelvű volt. A változás tehát az iskoláknak kicsit több mint egy tizedét érintette, miközben az orosz gyerekeknek a másik szláv nyelv elsajátítása eleve kisebb problémát okoz, mint mondjuk a magyaroknak. Attól még persze fáj ez a változás a kevesebb, mint 1 százaléknak, amelybe a magyarok is tartoznak. Ukrajna és Oroszország közötti eszkaláció csak első pillantásra egy etnikai kisebbséget és a külső hazát érintő konfliktus, a katonai eszkaláció ugyanis megelőzte a nemzetiesítő jogszabályokat, melyekkel kapcsolatban az ukrajnai társadalomban tagadhatatlanul volt több-kevesebb ellenállás, ami azonban az állam iránti lojalitáson nem ütött rést, ahol pedig legalább töredék részben volt némi bázisa, most semmisíti meg Oroszország a keleti-délkeleti országrész totális elpusztításával. Egy 2023 januárjában végzett országos felmérés adatai szerint a megkérdezettek 89 százaléka állította, hogy a korábbinál nagyobb arányban használta a mindennapokban az államnyelvet. Oroszország a brutális agresszióval elérte, hogy törvények nélkül, és bármiféle kényszer nélkül is minden korábbinál ukránabb világ legyen. Egyebekben meglátjuk, mit állapít meg a Velencei Bizottság.

A magyar-ukrán államközi viszony ezen törvények elfogadása óta gyakorlatilag összeomlott. A magyar kormány azzal, hogy látványosan blokkolta az ukrán integrációs törekvéseket, semmit sem ért el azon kívül, hogy a világ Putyin trójai falovának tekintse Magyarországot. Mennyire csapódott le mindez negatívan a kárpátaljai magyarokon?

Ez viszont egy rossz kérdés. Kárpátalján ami konfliktusokat látunk, azok helyi politikai konfliktusok olyan helyi politikai erők részéről, akik még egyetlen politikai szövetségesükhöz sem voltak lojálisak. Totális háború közepette ez még nehezebben kezelhető, de a megye vezetése jól reagálja le a helyzetet. Bármi a látszat, ezt a helyi magyarok is értékelik.

És mi a helyzet az államközi kapcsolatok terén?

A két ország kapcsolatai tekintetében mintha két Magyarország létezne. Az egyik, amelyik befogadja a menekülteket, történelmének legnagyobb humanitárius segítségét nyújtja, a másik pedig a politikai kommunikáció országa, amelyik egy labirintus. Magyarországon a béke megőrzéséhez fejlesztik a haderőt és fegyvergyárak fognak épülni, miközben a megtámadott Ukrajna fegyverekkel való segítése a béke ellen van. Megszavazzuk az összes Oroszország elleni szankciót, ám a magyar nyilvánosságban csak azt a kevés dolgot hangsúlyozzuk, ami nem került be ezekbe a csomagokba, ami meg belekerült, azt azzal a réteggel, amelyik számára nem a tények, az azokról való nagyon természetes vita, hanem a hit a meghatározó, azt is el lehet hitetni, hogy nem szavaztuk meg. A politikai viták fontosak, ezek a csomagok viták keretében álltak össze, s nem csak mi vitatkoztunk. Ez körülbelül olyan, mint ami a nemzeti konzultációból a plakátokra felkerült, hogy „a magyarok döntöttek: 97% nem a szankciókra”. Mivel hiányzik, hogy az 1,4 millió kitöltő 97 százaléka, így ezt úgy lehet értelmezni, hogy a maradék 8 millió magyar pedig a 3 százalék. Ez vagy valami titkos terv, vagy visszahozhatatlan fiaskó. A  V4 például rövid- és középtávon, de meg merem kockáztatni, hogy hosszú távon is visszahozhatatlan. De ne legyünk igazságtalanok – a szövetségesi üzenetek is elhangzanak, mint „Oroszország nem győzhet”, „Putyin átlépte a Rubicont” stb., a hangzavarhoz képest azonban halkan, az apróbetűs részben, de bármikor előránthatóan. Kérdés, hogy ez így mire lesz elég. Mindenesetre, tessék ezt jól érteni, megvan Ukrajnával a közös értékalap: mindkét országban kulcskérdéssé van emelve a szuverenitás. Annak tartalmával Magyarország esetében egyre több a vita, Ukrajna mellé pedig felsorakozott a demokratikus világ, amelyik a paradoxonai ellenére cseppet sem hanyatlik.