Azt állította Orbán Viktor (a Weltwoche című svájci hetilapnak adott interjújában), hogy „az ukránok számára mi vagyunk az első biztonságos állam. Mi egy rendes keresztény ország vagyunk, és mindenkit beengedünk.”
Ezzel szemben a tény az, hogy az ukránokat ugyan beengedjük, de rendes keresztény országhoz nem méltóan az összes többi menekültet nem. És persze az sem igaz, hogy az ukránok számára mi vagyunk az első biztonságos állam. Hiszen természetesen Lengyelország is az, de ha az ideérkező ukránok Románián keresztül jönnek ide, akkor ebben az értelemben sem számítunk az első biztonságos államnak, tehát az orbáni logika alapján nem is kellene őket befogadnunk. Rendes keresztényként…
Azt állította továbbá a miniszterelnök (ugyanott), hogy „a Nyugat elvesztette azt a képességét, hogy a világot egy ügy érdekében egyesítse. Térben korlátozottak a filozófiai alaptételei. Ez egy új jelenség.”
Ezzel szemben a tény az, hogy a Nyugat sohasem volt képes a világot egy ügy érdekében egyesíteni. Magát sem – lásd a két világháborút –, hát még a világot. Milyen világban él a filozófus Orbán, hogy ezt képzeli?
Azt is állította a kormányfő (az amerikai politikával kapcsolatban), hogy „a magyar tapasztalat világos: amikor Washingtonban a demokraták vannak hatalmon, mi fedezékbe menekülünk”.
Ezzel szemben a tény az, hogy ez nem magyar tapasztalat, legföljebb az Orbán-kormányoké. Nem ugyanaz. Egyelőre legalábbis.
Azt is állította Orbán, hogy „minket leginkább az Oroszország elleni uniós szankciók sújtanak. (…) Az energiaimport 2021-ben 7 milliárd euróba került nekünk, 2022-ben ez az összeg már 17 milliárd euró volt.”
Ezzel szemben a tény az, hogy már a háború előtti évben a kétszeresére emelkedett a Magyarországra behozott energia ára a 2020-ashoz képest, 2021 utolsó negyedévében pedig az egy évvel korábbinak a háromszorosát kellett kifizetnünk. Pedig hol voltak még akkor a szankciók. Szemüveget a miniszterelnöknek!
Azt állította Rétvári Bence, a Belügyminisztérium államtitkára (a parlamentben, válaszolva Hiller István részben latinul elmondott felszólalására, amely a főispáni rendszer visszaállításáról szólt), hogy „igen, mi büszkék vagyunk rá, igen, önök gúnyolni fognak érte. (…) De a gúnyolóknak nem állítottak szobrot. Azoknak nincs szobor állítva, akik gúnyolódtak a főispánokon vagy eltörölték a főispáni pozíciót, de azoknak a főispánoknak, akik az életüket is adták Magyarországért, nekik vannak szobraik.”
Ezzel szemben a tény az, hogy a gúnyolóknak is vannak, szerencsére. Ady Endrének vagy Mikszáth Kálmánnak például, aki így írt a főispánokról: „A folyosón hallottam két úrtól a következő beszélgetést. – Hogy vagy? – Nem tudom. És te? – Én sem tudom.” Mikszáth nem ismerte őket, de arra a következtetésre jutott, hogy csak főispánok lehetnek, mert szerinte ez a néhány szó pontosan leírja, mivé fejlődött ez az állás, amióta „a középkorias aranyozást lemosta róla az idő”. Hogy van, Államtitkár Úr?
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.