A berlini filmfesztiválon bemutatott alkotások elemzését rábízom a kritikus kollégákra. Rám a legnagyobb hatást egy olasz dokumentumfilm tette, amely a három esztendeje kitört koronavírus járvány áldozatairól szól.
A Bergamo falai című film arra figyelmeztet, hogy mi, a túlélők talán túlságosan hamar túltettük magunkat a járvány emlékein, túl gyorsan szerettük volna elfelejteni a szörnyűségeket. Ez emberileg érthető, de a halottak emléke és a magunk jól felfogott érdeke is megkívánná, hogy elemezzük az akkori járványkezelés hibáit és tanulságait. Hiszen bármelyik pillanatban újra lecsaphat ránk akár ez a vírus, akár egy másik, talán még halálosabb kór.
Bergamo volt az első európai város, ahova teljes erővel sújtott le a koronavírus, s amelynek koporsóhegyei megrémítették a világot. Magam a járvány európai felbukkanása idején Olaszországban voltam, talán ezért is rendített meg különösen a film. Akkor, 2020. február táján még azt hittük, hogy a járvány megmarad Ázsiában. A firenzeiek ottjártamkor viccelődtek is azon, hogy annyi esztendő után először sétálgathatnak a saját városukban kínai turistaseregek nélkül.
Aztán beütött Bergamo, majd egész Észak-Olaszország, és hamarosan kiderült, hogy Európában az áldozatok száma lakosságarányosan sokszorosa az ázsiainak - legalábbis az ott közölt adatok szerint. Ennek okait érdemben azóta sem elemezte az Európai Unió. A helyreállítás, majd az orosz-ukrán háború valahogy elfelejtette velünk a szörnyű veszteségeket.
A film eredeti telefonbeszélgetésekkel és videófelvételekkel mutatja be a pokol első heteit. „Nincs hely a kórházban, nem tudok mentőt küldeni, nem tudunk segíteni” - mondja századszor is az elcsigázott egészségügyi alkalmazott, és bár nem teszi hozzá, valójában azt üzeni az elutasítása, hogy igen, haljon meg otthon maga vagy a hozzátartozója, tőlünk ne várjon semmit. A világháború óta, a vírus előtt Európában, különösen a jóléti Észak-Olaszországban sohasem mondott ilyet egy kórházi alkalmazott, legfeljebb valahol a legsötétebb Harmadik Világban hangozhatott el ilyen beszélgetés. Látjuk is a szegény, jószándékú nőt, akit a munkája arra kényszerített, hogy ilyen embertelenségekkel rázza le a segítséget keresőket.
Az orvosok és az ápolók persze mindent megtettek, de a kapacitások egyszerűen szűkösek voltak a járvány első hullámának kezelésére. Volt ebben persze emberi és szervezeti felelőtlenség is, amit Olaszországban is csak részben sikerült tisztázni. Az olasz társadalom ízléses és méltó emlékezését a járvány áldozataira viszont szépen bemutatja a film.
Három éve ezekben a napokban szembesültünk mi is azzal, hogy a koronavírus mindannyiunk életét veszélyezteti. A kollektív emlékezet azóta nálunk is gyorsan túllépett a szörnyűségeken, pedig majdnem ötvenezer honfitársunk esett áldozatul, és a túlélőket érintő poszt-kovidos veszélyekről szinte semmit sem tudunk. Magyarországon ráadásul a járvány minden stációját végigkísérte a társadalom végzetes politikai megosztottsága. A halottak számától a kórházi tudósításokon és az oltások nemzetiségén át a kieső bérek kompenzációjáig minden gyilkos politikai viták tárgya lett. Döntően és elsősorban Orbán Viktor hetvenkedése, a kormányzat időnkénti lazsálása, majd kapkodása, az össze-vissza intézkedései miatt. De valljuk be, az állandó információhiány miatt lábra kapó szóbeszédek sem sokat javítottak a közhangulaton.
A statisztikai adatok is elég ellentmondásosak, a koronavírusban hivatalosan elhunytak száma nagyobb volt az úgynevezett éves többlethalálnál. De ez legyen a hivatásos elemzők dolga. Sokkal szomorúbb, hogy a vírusról való ismeretek hiányossága, a szervezetlenség vagy emberi hibák miatt sokan méltatlanul, szeretteiktől elszakítva haltak meg, mások pedig orvosi segítség nélkül rettegtek az otthonukban. Erről kellene többet beszélni: nem a sebek feltépése, hanem a jövőbeli hasonló tragédiák megelőzése érdekében.
Néhány következtetés bizonyosan levonható a három esztendeje ránk zúdult tragédiából. Alapvető biztonságunk érdekében szükség van egy egységes, állami egészségügyi rendszerre, amely vészhelyzetben központilag irányítható. Politikai nagyotmondások helyett olyan szakmai kormányzatra lenne szükség (legalább a járvány idején), amelyben nézeteitől függetlenül minden állampolgár megbízhat. Az otthonukban maradt idős, magányos emberek ellátásához az önkormányzatoknak a korábbinál sokkal több segítséget kell kapniuk. És nagyon nagy szükség lenne egy olyan önkéntes hálózat képzésére és kiépítésére, amelyre mindig számítani lehet mások megsegítésében.
A sokunk által irigyelt nyugati demokráciák egyik titka az, hogy nagyon sok ember hajlandó a szabadidejét mások szervezett és önkéntes megsegítésére felhasználni. Ezt nem tudja megtiltani a Fidesz-kormány sem, ezt csak el kell kezdeni.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.