A Demos közvélemény-kutató intézet 2011-ben megkérdezte a brit lakosságot: mi az a kulturális jelkép, amire a legbüszkébbek? A következő rangsor jött ki: 1. Shakespeare; 2. a királyság intézménye; 3. a fegyveres erők; 4. a Beatles; 5. az Egyesült Királyság zászlaja, a Union Jack.
A legmeglepőbb nekem, közép-európainak a hadsereg jelenléte, sőt, harmadik helyezése ebben a mezőnyben. Nem tudom, hány magyarnak jutna eszébe harmadik helyen említeni a nemzeti büszkeségek között a magyar (királyi/nép-) hadsereget. De ha szétnézek Közép-Európában, mások se lehetnek olyan büszkék. Errefelé általában el szokás veszteni a háborúkat. A csehek bevonulása a Felvidékre, vagy a románok bevonulása Erdélybe (sőt Budapestre) nem igazi győzelmes háború, hanem inkább a nagyhatalmak bólintása nyomán történhetett. (Ahogy a magyarok viszont-bevonulása is húsz évvel később.) Mifelénk talán egyedül az orosz emberek lehetnének büszkék a hadseregükre, hiszen Napóleont is, a Habsburgokat is, Hitlert is legyőzték (ha segítséggel is) – csakhogy az orosz hadseregről épp napjainkban derül ki, hogy milyen megkopott, legatyásodott állapotban van. Az angolok viszont általában megnyerik a háborúkat: a spanyol Armada ellen, Napóleon, Vilmos császár, Hitler ellen. Idegen katona utoljára 1066-ban lépett Anglia földjére. Persze nem csak győztek, veszítettek is, de másutt: ilyen volt a búr háború Dél-Afrikában, vagy az afganisztáni kudarc nemrég – bár ez utóbbi nem volt klasszikus értelemben vett háború, hiszen nem mondhatjuk, hogy kiverték őket.
Az Egyesült Királyság nem világhatalom többé, ez nyilvánvaló. De katonai szempontból mégis több, mint a legtöbb ország: a „globális jelentőségű haderő” lehetne a helyes kifejezés.
Globális, mert mindmáig a földgolyó hét jól megválasztott pontján tart fenn egy-egy támaszpontot. Ezek a pontok Európában Németország, Gibraltár és Ciprus (bár ez utóbbi szinte már nem is Európa, annyira keleten fekszik). A Közel-Keleten hosszabb szünet után ismét van brit jelenlét, két ikertámaszpont formájában: Katarban a légi, Bahreinben a tengerészeti. Kelet felé a következő az Indiai-óceán kellős közepén egy gyönyörű, mesebeli atoll, az amerikaiakkal közösen használt Diego Garcia (ahonnan mind a 900 lakost kényszerrel áttelepítették Mauritiusra a XX. század közepén); végül a legkeletebbi a jól bevált Szingapúr, ahonnan a kelet-nyugati hajóforgalmat is lehet ellenőrizni. A nyugati félteke déli felén a Falkland-szigetek a bázis – ezért is reagáltak olyan érzékenyen a britek az argentin támadásra 1982-ben.
Ma a brit fegyveres erőkben összesen 150 ezer ember szolgál, ebből körülbelül 10 ezera Brit-szigeteken kívül – majdnem azt mondtam: külföldön, csak hát ennek a szónak nem sok értelme van egy globális hatalom esetében –, szóval a volt gyarmatokon és a támaszpontokon. Sokba kerül ennek a hadseregnek a fenntartása: az Egyesült Királyság hadi kiadások szempontjából a negyedik a világon: csak a három nagy, Amerika, Kína és Oroszország előzi meg – de azokkal nemigen lehet senkit összemérni a puszta nagyságuk miatt, ahogy az olimpián is mindig ők kapják a legtöbb érmet. Lakosságszámra vetítve viszont lenyűgöző a brit hadiköltségvetés, hiszen az országnak mindössze 67 millió lakosa van, kevesebb, mint Németországnak és jóval kevesebb, mint mondjuk Indonéziának vagy Indiának.
Két hete volt az egyéves évfordulója, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát. Erről itt Angliában mindenütt megemlékeztek, az újságok címlapjain is ez állt, és az elmúlt két hétben bőven taglalták. Az orosz támadás évfordulóján, február 24-én egyperces némaság volt a rádióadókon és a parlamentben. Ők tudják, hogy az oroszoktól sok jó nem várható (nekem ezt a nagyanyám megmondta 1953-ban). Az angolok már 2014-ben a Krím orosz megszállásakor felkapták a fejüket, mert nekik a Krím név sokkal többet jelent, mint nekünk magyaroknak. A „krími háború” ugyanis a napóleoni háborúk és az I. világháború között a legjelentősebb – és összességében nem túl sikeres – brit részvételű háború volt. A Krím-félszigetnek hagyományos angol neve is van: Crimea, ejtsd „krájmía”. A krími háború 1853–56-ig tartott, ugyan győzelemmel végződött, de nyomorúságos és elhúzódó vergődéssel járt, rengeteg áldozatot követelt. Az oroszok előzőleg megtámadták a gyengülő Török Birodalmat, és annak rovására dél felé akartak terjeszkedni. Az angol-francia politika meg akarta állítani az orosz terjeszkedést, ezért a törökök oldalára állva megtámadta a Krím félszigeten Szevasztopolt, az oroszok legfontosabb kikötőjét. Két és fél év után sikerült bevenni (ezért van Párizsban Boulevard de Sébastopol), sok haszna nem volt, kivéve, hogy Oroszországnak be kellett látnia: nem képes sikeresen harcolni a modern nyugatiakkal szemben. Ez indította el Oroszországban a modernizációt, például a jobbágyfelszabadítást (1860-ban!).
A krími háború volt a világon az első, amelyről a lapok számára helyszíni tudósítások készültek, ezeket távírón és vasúton juttatták a szerkesztőségekbe; így mindenki szembesült a háború borzalmaival.
(Ennek az elcsépelt kifejezésnek akkor friss és megdöbbentő hatása volt.). A sebesültek tisztességes ellátása nem volt megoldva, ebben jeleskedett az angol ápolónő, Florence Nightingale. A rosszul ellátott, fagyoskodó angol katonáknak otthonról küldtek kötött fej- és nyakvédőt: ezt mifelénk símaszknak nevezik, de angol neve azóta is „balaclava”, arról a településről van elnevezve, melyet Szevasztopol mellett ostromoltak az angolok. Londonban is vannak Sebastopol meg Balaclava nevű utcák, a győzelem(?) emlékére. Egyébként Vörösmarty is olvasta az újsághíreket, ezért írta 1854-ben A vén cigányban: „háború van most a nagyvilágban” – talán azt remélte, hogy Ausztria is beszáll, és akkor mi magyarok kapunk az alkalmon és ellene fordulunk. Összességében kínos emlék a briteknek a Krím, ezért is érzik szinte a bőrükön az ukránok nehéz helyzetét.
Egészen más nyomot hagyott a köztudatban a Falkland-háború. 1982-ben Argentína váratlanul megtámadta az Argentínához közeli Falkland-szigeteket és a gyanútlan, kis számú brit helyőrséget megadásra kényszerítette. Margaret Thatcher és kormánya sürgősen ellentámadásba lendítette a brit légierőt és hadiflottát, akik pár hét alatt komoly és véres harcok árán, súlyos veszteségeket okozva és elszenvedve visszafoglalták a szigeteket. Az ember nem is érti: hogyan képzelte Galtieri argentin elnök, hogy terve sikerülhet? Hiszen ez nem olyan volt, mint amikor a nagy Oroszország megtámadja a kisebb és gyengébb Ukrajnát (bár ez sem tűnik túl sikeresnek), hanem itt a válsággal küszködő Argentína támadta meg a világ egyik legerősebb katonai hatalmát. Galtieri bele is bukott a kudarcba, és Argentínában demokratikusabb idők következtek. Várjuk meg, mi lesz Putyinnal.
De hová tűntek a katonák? Abból a polgári közegből, ahol én mozgok, mostanra kikopott a katonaság. Nem ismerek hivatásos katonákat. Ez Magyarországon még érthető, hiszen a 45-ös összeomlás, a szovjet megszállás és a kommunista hatalom a tisztikar (majdnem) teljes cseréjéhez vezetett, és az új tiszteket a kommunisták szándékosan nem a polgári körökből válogatták, hanem maguknak akartak egyszerű sorból való fiúkat kinevelni és fölemelni. Ez viszont oda vezetett, hogy az új tisztek – bár bizonyára derekasan tették a dolgukat, ezt nem tudom megítélni – pont azokkal az erényekkel nem rendelkeztek, amikkel elődeik: elegancia, jómodor, snájdig megjelenés, idegennyelv-tudás, némi (akár felszínes) műveltség. Érdekes, hogy a rendszerváltással sem tértek vissza köreinkbe – pontosabban nem jelentek meg fiatalabb ismerőseink között – a katonatisztek. Nyilván ma már a katonai karrier olyan profi szakma, mint az informatikus vagy a logisztikai menedzser, nem olyan diffúz társadalmi szereplő, mint régen. (Pláne még régebben, gondoljunk Anyeginre, Cyranóra, Bessenyei Györgyre.)
Elgondolkodtató, hogy itt az Egyesült Királyságban is ezt tapasztalom: nincsenek katonatisztek a horizontomon, pedig itt nem történtek olyan erőszakos felfordulások, cserék, mint Magyarországon. De talán a hatvanas évek erősen pacifista légköre (hippik, vietnámi háború) azt eredményezte, hogy a katonai pályának rossz volt a sajtója, kezdett ellenszenvessé válni a fiatalok szemében. Ekkor egy bölcs húzással a fegyveres erőket profivá szervezték át, megszűnt a sorozás, és attól kezdve nem annak kellett menekülnie tőle, aki utálta, hanem annak kellett jelentkeznie, aki szereti. Ma is van jelentkező elég, hála Istennek: a fizetés jó, a feladatok gyakran érdekesek, néha változatosak, világot lehet látni, hercegekkel lehet haverkodni, és néha még egy jó csetepaté is adódik. Huszonkét évre kell szerződni, tehát általában 18-tól 40 éves korukig szolgálnak, utána tisztes nyugdíj jár és életpálya-módosítás. (Szülői engedéllyel már 16 éves kortól be lehet lépni.) Vannak toborzó reklámok a rádióban, egyszerű beszédű, gyakran falusias kiejtésű fiatalemberek ecsetelik a katonaélet előnyeit. A felvételnél nem szempont a jelentkező neme, vallása, bőrszíne, és 2000 óta a nemi irányultsága sem, magyarán, nyíltan meleg és leszbikus személyeket is fölvesznek. Hát persze, mondja az ember, miért is ne, attól nem fog kevésbé hősiesen harcolni, a zuhanyozóban meg nem fogja letámadni a bajtársait vagy bajtársnőit, mert a normális, érett szexualitású emberek (ideértve a melegeket is) nem így működnek.
Szegény kis Magyarország, ahol mindenki mindentől fél, még a melegektől is félnek – egy néni például Kőbányán betelefonált a rendőrségre, hogy a szemben lévő gimnázium előtt perverzek gyülekeznek. Az igazgatónak kellett megnyugtatnia, hogy a diákok farsangja keretében a lányok fiúnak, a fiúk lánynak öltöztek, mint már sok-sok éve mindig, de a nénit csak most heccelte föl a Fidesz-propaganda.
Kíváncsi vagyok, hova telefonálna, ha látná, ahogy a londoni Meleg Büszkeség Napján zárt rendben, emelt fővel vonulnak a hadsereg, a haditengerészet és a légierő férfi és női meleg tagjai. Félek, nehéz lenne vele megértetni, hogy ők ugyanúgy, mint Őfelsége összes fegyveres erői, a NATO-n keresztül minket is védenek: büszkeségük, felkészültségük számunkra is biztosíték az orosz agresszióval szemben.
És természetesen és főleg: éljen az első helyezett!
