Bősz Anett „Hol a helye a nőnek?” címmel publicisztikát közölt a Népszavában, melyben bemutatta, hogy a kormányzat politikája, a fennálló intézményrendszer és a társadalmi hozzáállás olyan jogi és társadalmi falakat emel az édesanyák számára, ami meggátolja őket abban, hogy teljes életet éljenek. Azt gondoljuk, hogy ennek másik oldaláról is fontos szót ejteni: a jelenlegi politikai-társadalmi hozzáállás, amely a gyermeknevelést elsődlegesen női szerepnek tekinti, együtt jár az apák, férfiak jogainak korlátozásával, társadalmi szerepeik leértékelésével.
A kormányzat (a hazai közvélemény szinte egyöntetű asszisztálása mellett) immár tizenhárom éve egy olyan matriarchális szemléletű családpolitikát folytat, melynek alapvető eleme, hogy az apát másodlagosnak tekinti, és ezen ideológiára alapozva legitimálja és aktívan gyakorolja a férfiak nemi alapú diszkriminációját. A gyermekhez kötődő jogokat egyre több esetben a nőkhöz köti (például olyan családpolitikai juttatásokat vezet be, amelyekre az anya jogán jogosult a család), és az anyaság megbecsülésének ideológiájára alapozva más területeken (mint például nyugdíjba vonulás vagy oktatás) is kevesebb jogot biztosít a férfiak számára.
Orbán Viktor miniszterelnök kijelentette: a családpolitikájuk egyik alappillére, hogy azt a gyermeket vállaló nőkre (!) alapozzák. Ebben a folyamatban mérföldkő volt az új alaptörvény elfogadása 2011-ben, amelyben kizárólag az anyaság védelmét rögzítették, az apaságét nem. Ugyancsak 2011-ben az anyaság megbecsülésére hivatkozva vezettek be egy olyan nyugdíjtörvényt, amely kizárólag a nők számára teszi lehetővé, hogy 40 év munkaviszony után nyugdíjba mehessenek. 2018-tól kezdve pedig az egynél több gyermekes nőknek részben vagy egészében elengedik a diákhitel tartozásukat (ellentétben a több gyermekes férfiakkal).
Ez a nemi diszkrimináció két olyan formája, amely ráadásul olyan területeken sújtja a férfiakat, ahol ezektől függetlenül is társadalmi hátrányokat szenvednek. A férfiak várható élettartama 7 évvel alacsonyabb, mint a nőké, így ha egyenlőek lennének a nyugdíjazás feltételei, a férfiak akkor is kevesebb időt tölthetnének nyugdíjban, míg a nemi alapú diákhitel kedvezményekkel a felsőoktatásban egyébként is alulreprezentált fiatal férfiaknak nyújtanak kedvezőtlenebb továbbtanulási lehetőségeket.
2020-tól kezdve a személyi jövedelemadó esetében vezettek be újabb férfiellenes nemi diszkriminációt. Mentességet kaptak ez alól a négy vagy több gyermekes nők (a férfiak nem!). Idén januártól ezt kiegészítették azzal, hogy a 25-29 éves gyermekes nőknek sem kell adót fizetniük (a gyermekes férfiaknak viszont kell!). Ugyancsak az idei évtől kezdve, a hatályos munkajogi változás alapján a háromműszakos munkarendben foglalkoztató cégeknél a 10 év alatti gyereket nevelő anya nem osztható be éjszakai munkára, ha ehhez nem járul hozzá; az apa viszont igen (hacsak nem egyedül neveli a gyermekét).
Látható tehát: ahelyett, hogy lépések történnének az apák emancipációjának irányába (például annak érdekében, hogy az apák az anyákkal egyenlő arányban menjenek gyedre, vagy hogy a válást követő közös felügyelet legyen az alapvető norma), a kormányzat újabb és újabb törvényekkel erősíti azt a társadalmi rendet, melyben a férfiak csak másodlagos szereplői gyermekeik életének.
A társadalmi felfogás nagyon helyesen elítéli a nőkkel szembeni agressziót és a bántalmazó kapcsolatot, azonban arról, hogy a kizsigerelő nehéz fizikai munka hosszútávú egészségügyi kockázatainak jobbára férfiak a kárvallottjai; a börtönökben, árvaházakban dívó zaklatások, abúzusok és az erőszakos bűncselekmények elszenvedői többségben férfiak; illetve hogy az alkoholizmus is jobban fenyegeti a férfiakat, nem igazán esik szó. Ahogy arról sem, hogy az iskolák zárt fegyelmező közegében az elevenebb fiúkat a kirekesztettség, a nem elég jó képességűeket a lemorzsolódás veszélye jobban érinti, mint a lányokat. Az pedig evidenciának számít a közfelfogásban, hogy háború esetén a férfiakat terheli a hadiszolgálat.
Ezekről a jelenségekről nem igazán esik szó a közbeszédben. Ehelyett a közgondolkodásban inkább olyan nézetek nyernek teret, melyek különálló, kivételes helyzetben álló csoportként tekintenek a nőkre és lányokra, akiknek élethelyzetét a „férfi dominancia” veszélyezteti. Holott a férfiak és a fiúk is éppúgy érintettjei lehetnek a családon belüli és nemi erőszaknak, a szegénységnek, a kirekesztettségnek, mint a másik nemhez tartozó polgártársaink. A szolidaritás és az empátia szerintünk éppúgy jár a kiszolgáltatott helyzetben levő férfiaknak és fiúknak, mint a másik nem tagjainak.
Az alapvető emberi és polgári szabadságjogokat érvényesítő több száz éves dekrétumok, törvények, nyilatkozatok, melyek megteremtették a szabad polgári jogállamok alapjait, nem nőkről vagy férfiakról, lányokról vagy fiúkról mint kollektív jogokkal és kiváltságokkal felruházott csoportokról írnak, hanem az ember elidegeníthetetlen, természetes és egyenlő szabadságáról, illetve az azt szavatoló jogairól. A közvélemény nagy része és az ezt kihasználó kormány azonban kategorizál, szétválaszt és diszkriminál.
Hogyha konzekvensen hiszünk az igazságosságban és a jogegyenlőségben, akkor szorgalmaznunk kell, hogy vizsgálják felül azokat a rendelkezéseket, melyek az oktatás, a családtámogatások, a munkahelyek és a nyugdíjrendszer területén hátrányos helyzetbe taszítják a férfiakat, fiúkat; aránytalanul több (köz)terhet rónak rájuk; és az ő jogaik szavatolását nem tekinti ugyanolyan fontosnak, mint a nők jogainak védelmét; nem beszélve az ártatlanság vélelméről az igazságszolgáltatásban.
A férfiak és a nők nem különálló csoportok: egyenlő polgárai a társadalomnak, ezért közös érdekünk, hogy mindenki érdekei képviselve legyenek.