Sokszor írtam már a Népszavában (is) Adam Michnikről. Ő az elmúlt hatvan év lengyel történéseinek egyik állandó szereplője. Harmincnégy éve a Gazeta Wyborcza nevű újság főszerkesztője. Életútja azonban nem egyszerűen egy újságíró, vagy ellenzéki politikus pályája – sokkal több annál: a huszadik és huszonegyedik századi lengyel társadalomnak, közéletnek valamilyen sűrítménye. Nem nevezhetem főszereplőnek ebben a nemzeti történeti drámában, mert megmaradt az értelmezői, tudósítói, szervezői funkcióban. Ugyanakkor megkerülhetetlen figura. Szimbolikus alak, szinte az utolsóként aktív azon baloldalról indult aktivisták közül, akik szembeszálltak a pártállammal, a Szolidaritás jelezte társadalmi fordulat fontos vezetői közé emelkedtek, majd végigvitték a rendszerváltást, a demokratikus átalakítást. Máris helye van a történelemben.
A főszerkesztő nemrég szokatlan lépést tett, interjút adott saját lapja egyik sztárújságírójának, Dominika Wielowieyskának. A hosszú beszélgetésnek két főszereplője volt: Karol Wojtyla, azaz a szentté avatott II. János Pál pápa, és maga a nyilatkozó. Michnik a hosszú szövegben sokat mentegetőzik, igyekszik meghatározni a maga viszonyát a katolicizmushoz, a lengyel egyházhoz és Wojtyla pápához. Nyomatékosítja, hogy ugyan ő nincs megkeresztelve, de nem mondhatja magát vallástalannak sem. Érezteti, hogy valamilyen bensőséges viszonyt érez a keresztény vallással kapcsolatban, miközben ő maga zsidó és kommunista családban, ateista szellemben nevelkedett. Az interjú műfaját (cikkírás helyett) Michnik nyilván azért választotta, hogy a kérdezővel vitatkozva fejthesse ki a maga nézeteit a lengyel pápáról. Az elmúlt időszakban ugyanis az ő eszmei táborában, tehát a lengyel ellenzéki liberális és baloldali térfélen nagyon erőssé vált Wojtyla működésének bírálata. A legradikálisabb kritikusok valós és átvitt értelemben is le akarják dönteni a pápa szobrait szerte Lengyelországban. Szinte nincs olyan lengyel település, ahol ne állna emlékműve II. János Pál pápának. Az állami és egyházi pápakultusz nem csak ezekben a szobrokban nyilvánul meg. Az egyházfőnek tulajdonítják a XX. századi lengyel- és világtörténelem legtöbb pozitívnak ítélt változását, elsősorban a kommunista világrendszer megdöntését.
A mai kritikusok – Lengyelországban, de másutt is a világban és az egyházban – viszont Wojtyla pápaságának romlott elemeit hozzák fel. Esősorban azt róják fel neki, hogy nem lépett fel teljes hatalmával a katolikus egyházi körökben tenyésző romlottság, a gyerekek megrontása ellen. Sőt, sok pedofíliában bűnös főpap ügyét eltusolta, s lehetővé tette azt is, hogy a püspökök megvédjék a szexuális ragadozó papokat. Az interjúban hosszasan taglalják Juliusz Paetz poznańi érsek évekig elhúzódó ügyét. Paetzet Wojtyla nevezte ki püspökké, majd érsekké. Homoszexuális agressziója – kispapokat molesztált – miatt a helyi papnevelde igazgatója megtiltotta, hogy belépjen a szemináriumba. A főpap tetteiről szóló hírek évek óta széles körben terjedtek, s II. János Pált személyesen informálták minderről, de a pápa csak akkor lépett, amikor 2002-ben a konzervatív Rzeczpospolita napilap cikket közölt Bűn az érseki palotában címmel. A botrány után Paetzet a pápa nyugdíjazta, de emeritus érsekként tovább működhetett. A mostani interjúban Dominika Wielowieyska szemére vetette Michniknek, hogy annak idején nem engedte meg, hogy a Gazeta Wyborcza közöljön leleplező cikket Paetzről, miközben az újság munkatársai legalább annyira ismerték az ügyet, mint konzervatív kollégáik.
Egy másik vérlázító ügy, amelyről az interjúban szó esik, Marcial Maciel Degollado, a Krisztus Légiója nevű szervezet mexikói alapítójának ügye. Wielowieyska szerint a mexikói főpap szexuális bűncselekmény-sorozatáról a pápa már akkor értesült, amikor egészsége még nem roppant meg. Az újságírónő utalt arra, hogy Degollado nagy összegekkel finanszírozott vatikáni főpapokat, köztük Stanislaw Dziwisz bíborost, a pápa személyi titkárát, későbbi krakkói érseket. Michnik erről is azt mondta, hogy Degollado az egyház hősies védelmezőjének tüntette fel magát, akit ellenfelei rágalmaznak, a pápa ezért utasíthatta el a bűntetteiről szóló jelentéseket. „Egy dolgot tudok száz százalékosan. Szíjat is hasíthatnak a hátamból, de én akkor sem hiszek abban, hogy a pápa tudatosan bűnözőket védett volna. És már nem él, nem tud védekezni.”
Adam Michnik úgy gondolhatta, hogy feladata deklarálni meggyőződését: II. János Pál pápa sokkal többet tett a lengyel társadalomért, sokkal több forradalmi tettet hajtott végre a katolikus egyházban annál, hogy a kialakult (szent)képet ezek a vitatott ügyek szétrombolják. Michnik emlékeztetett arra, hogy II. János Pál pápa tette be a lábát először zsinagógába és mecsetbe, ő nyitotta ki a vallások közötti párbeszéd ajtaját, s más belső reformokat is akart. Az egyházfő konzervatív óvatosságát így magyarázta: „Wojtyla a csontjaiban érezte a kommunista rezsimet. A kommunisták a papokat, lelkészeket, apácákat életmódbeli ügyek ürügyén intézték el. A püspökök jól tudták, hogy ha felfújnak egy ilyen ügyet, az árt az egyháznak és jól jön az állambiztonsági szolgálatnak. A papok számára az egyház a legszentebb, az az ikon. (…) Ezt próbálom megérteni.”
Nehéz összeegyeztetni a két álláspontot. Michnik azt hozza fel, hogy a katolikus egyház volt az az erő, amely a lengyel társadalom hagyományainak és erkölcsi megőrzésének a bázisa volt. Akkor is, amikor Oroszország, Poroszország és Ausztria 150 évre megszüntették a lengyel államiságot, majd később a náci uralom alatt, s akkor is, amikor egy ateista államszocialista rendszer uralta az országot. Wojtyla pápaként erőt sugárzott, az emberi méltóságot, az emberi individuum jogait hirdette, s a Szolidaritásban gyülekező erőket támogatta. Michnik még 1977-ben írt egy könyvet Egyház, baloldal, dialógus címmel, amelyben a baloldali hátterű ellenzék és a konzervatív katolikus egyház viszonyát, lehetséges együttműködésüket elemezte. Az esszé Párizsban jelent meg, a rendszerváltásig csak illegálisan terjedt Lengyelországban. Tény, hogy a katolikus egyház – különösen II. János Pál pápasága idején – az ellenzéki társadalmi mozgalmak és politikai kezdeményezések hátországa volt. Michnik elsősorban Wojtylának ezekre az érdemeire utal. Történelmi kontextusba helyezi a pápa régi tetteit, magyarázza a ma elítélt lépéseit, nem-cselekedeteit.
A pápai elvek, s a katolikus egyház tanítása nyilván nem értelmezhetőek csupán a papok szexuális bűncselekményeinek, vagy más hamisságainak tükrében. A Michnik-interjú után a lengyel baloldalon kitört publicisztikai cunami is erről szól. Először is azt tükrözi, hogy harminchárom évvel a lengyelországi rendszerváltozás után elkoptak a régi félelmek az ateista erőszaktól. És a régi érdemek fénye sem ragyog. Viszont – így változik a világ – egyre többet tudunk az egykori történelmi szereplők szennyes cselekedeteiről. Valaha például megkerülhetetlen figurája volt Gdańsknak Henryk Jankowski (1936-2010), a Szent Brigitta-templom plébánosa, a Szolidaritás-alapító Lech Walesa gyóntatója. Hősnek számított. 1990 után először antiszemita és Európa-ellenes kirohanásairól lett ismert, aztán üzleti birodalmat épített, végül kiderültek pedofil ocsmányságai is. Az is, hogy az állambiztonságnak jelentett Walesáékról. A szobrát 2019-ben helyi aktivisták ledöntötték.
A szobordöntés a cancel culture ultima ratiója.
A kérdés az, hogy elválasztható-e a katolikus egyház kétezer éves önfenntartó ösztöne, konzervativizmusa a szervezetben tenyésző romlottságtól? Én azt hiszem, hogy ezt nehéz megtenni. Ahogy Michnik is mondja, a papok számára az egyház a legnagyobb kincs, szentség, amelyet minden áron óvni, védeni kell. Ez az elkötelezettség sok szép hőstörténetnek az eredője. De úgy látom, hogy ma ez az intézmény legfontosabb elemeit, doktrínáit csak a teljes, totális védelemmel képes megoldani, legyenek azok akármennyire életidegenek is. Ezért nem fognak szembenézni a cölibátus következményeivel, a szerzetesi életmódból adódó kiszolgáltatottsággal, a hierarchikus szervezet természetes embertelenségével. Hiszen épp ezekből az elemekből áll össze az egyház. És persze időnként megjelennek benne újító alakok, itt él közöttünk Ferenc pápa és sok más hozzá hasonló humanista pap. De azt is látjuk, hogy ezek az emberek micsoda akadályokba ütköznek. A szervezet önfenntartónak vélt konzervativizmusa erősebb a szervezet tagjainál. Sőt, erősebb a legmagasabb vezetőjénél is.
Lengyelországot hét éve egy jobboldali-nacionalista és erősen klerikális párt (a Jog és Igazságosság - PiS) kormányozza, amely gyakorlatilag egy közös politikai bioszférát alkot a lengyel katolikus egyházzal. Ezért a kormánypárt – cserébe az egyházi támogatásért – politikai programjává tett olyan egyházi tanításokat, amelyeket a lengyelek nagy része elutasít, vagy legalábbis biztosan nem követ. Az egyház – mondják lengyel katolikusok – többet törődik a meg nem született gyermekekkel, mint a családban nevelkedőkkel. Ennek eredménye volt a művi vetélés alkotmánybírósági tilalma olyan tragikus esetekben is, amikor a megszületett gyermek önálló életre képtelen. A lengyel szabályozás nem óvja a szüléstől veszélyeztetett nők testi épségét sem. Eközben a kormánypárt egyházi támogatással nehezíti a szexuális kisebbségek normális életét, a kormánypárt által vezetett önkormányzatok LMBTQ-mentes zónának nyilvánították magukat. A melegekkel szembeni ellenséges politika a papi-püspöki és jobboldali politikai álszentség iskolapéldája Lengyelországban is. A klerikális párt ki akarja szolgálni az egyházat és holdudvarát, s az egyházi tanításokat rá akarja erőltetni az iskolásokra. A tanulók és szülők egyre nagyobb hányada tagadja meg a hitoktatásban való részvételt. Jellemző, hogy az oktatási kormányzat a hittan helyett ajánlott etikai órákat is papokkal, hitoktatókkal akarja megtartatni.
Egyre többen lépnek ki az egyházból – éppen a katolikus egyháznak a mindennapi élettel szembeni közönye miatt, azért, mert elvileg szüzességben élő férfiak akarják megmondani a nőknek, a családoknak, hogy milyen életet éljenek. Legutóbb Marek Jedraszewski krakkói érsek üzente meg húsvét előtti pásztorlevelében híveinek, hogy a nők jobban teszik, ha diploma megszerzése helyett gyerekeket szülnek. Egy krakkói háromgyerekes hívő építésznő nyílt levelet tett közzé, amelyben azt üzente: az érseki palota luxusában élő, apácák által kiszolgált főpapnak fogalma sincs arról, milyen nehézségekkel nevelik fel két fizetésből is gyerekeiket a sokszor szűkös lakásviszonyok között élő hívő családok.
A Michnik-interjú liberális-baloldali bírálói azért is szedik darabokra a főszerkesztő pápapárti érvelését, mert azt tapasztalják az egyházi konzervativizmus állami politikai programmá vált, ezáltal csökkenti a társadalom egészének és egyes csoportjainak is a szabadságát. Az egyház a végsőkig ragaszkodik dogmáihoz, mert ezekben látja fennmaradásának zálogát. A jobboldal viszont az egyházi támogatással akarja megőrizni hatalmát, ezért gátlástalanul kiáll az egyház konzervativizmusa mellett. Többen azt vetik Michnik szemére, hogy a lengyel pápa érdemeit hangsúlyozva, végeredményben védi az egyházi konzervatívokat, akik eltussolják, tűrik a papi bűnöket, így a pedofíliát. „Adam! Ne légy pápább a pápánál! – üzente Michniknek blogján Jan Hartmann krakkói professzor. Aleksandra Pawlicka, a Newsweek Polska publicistája viszont arra figyelmeztet, hogy a főszerkesztő fellépése végső soron összejátszik az egyházi omertával, a kötelező hallgatás törvényével. Pawlicka rákérdez, lehet-e szent, aki nem lépett fél az egyházban tenyésző pedofília ellen?
Michniknek feltehetően igaza van Karol Wojtyla szerepéről a maga korában. És lehet, hogy ellenfeleinek is igazuk van, amikor azt mondják, hogy a bűnnel és felelősséggel terhelt, magát megtisztítani képtelen szervezet ne legyen vitathatatlan morális tekintély a mai világban. És ne használja fel erre a lengyel pápa szoborrá tett alakját.