Nem vagyok a kamarák szakértője, de érettségin a középkori céheket húztam. Gondolom, ma is minden középiskolás tanulja, hogy a céhek érdekvédő szervezetekként működtek, vigyáztak arra, hogy az adott szakma tagjai csak annyian legyenek, hogy meg tudjanak élni, vigyáztak továbbá a minőségre, arculatra, szakmai becsületre, törődtek az utánpótlással, valamint összefogták a tagjaikat. Egy céhből egy-egy tagnak nem lehetett csak úgy kibeszélnie. A középkori céhek kötelező státussal rendelkeztek, akit kizártak, az nem gyakorolhatta tovább a szakmát.
Ma egyes kamarák épp olyan erős gyökerekkel bírnak, mint például az egyetemek, és ezek autonómiáját ezért nem is próbálja egyetlen józan politika és politikus sem megtépázni. Más kamarák - megirigyelve az előbbieket - később születtek; bár múltjuk nem gyökerezik a középkorban, de a szakma tagjainak tetszik a rendszer. Legalábbis Nyugaton.
Ami azonban minket illett, nincs alap, nincs gyökér. A posztkommunista államokban a kormány döntötte el, mely szakmákban kell a kamarai tagság. A rendszerváltás óta a politikusaink nem szakmai alapon lökdösik ide-oda az orvosokat, és mintha a kamarázás is a politika játékszerévé vált volna. Belekényszerítették egy hivatásrendbe az embereket, és a kamarán keresztül rájuk erőltették az akaratukat. Ez bizony még középkori szintű megoldásnak sem megy el, ez inkább az ázsiai despotizmus módszertana.
Ha pedig, ne adj’ isten mégsem tudja a kormány a kamarán keresztül kézivezérelni az alrendszert, akkor egyszerűen megszünteti a kötelező kamarai tagságot. A kamarák léte vagy nemléte nem a szakma, hanem a mindenkori politika függvénye, ebből következően a szakmába tartozók joggal tekintenek rá ellenségként - tisztelet a kivételnek, például az ügyvédi vagy az építészeti kamarának. Az Orvosi Kamara esetén éppen zajlik a teszt: azok az orvosok, akik most kilépnek, fölöslegesnek vagy épp kártékonynak tartják; akik benne maradnak, azok viszont sajátjuknak érzik.
Ami engem illet, azt gondolom, hogy a kötelező orvosi kamarának volna létjogosultsága. A MOK nélkül nem is lehetett volna megcsinálni például a hálapénz kivezetését. De mondjuk – és ezzel a nemzetközi szakirodalom is egyetért -, botrányos lenne az újságírókat belekényszeríteni a kötelező kamarai tagságba.
A különbség az, hogy ha egy újságírói kamara beáll egy téves irányba, akkor a helyes irányt képviselő újságírókat el lehet hallgattatni, és ez a nyilvánosság és a szólásszabadság rovására menne. Ám az orvosok tevékenysége sokkal kötöttebb, formalizáltabb, tudományos alapvetéseken nyugszik, így ha valaki ezeket a játékszabályokat át akarja hágni, akkor az ő praxisának a megvonása inkább a betegek számára jelentene védelmet. Az újságírók szájának befogása viszont nem a fogyasztó, hanem a hatalom érdekét szolgálná. Ez nem azt jelenti, hogy az újságírókra nem vonatkoznak a jogszabályok, ellenkezőleg - de ezen kívül több korlátozásra nincs szükség, minden ilyen politikai javaslat vagy dilettantizmusra utal, vagy igen ártalmas propagandisztikus szándék vezérli.
A MOK teljesen hasonló cipőben jár, mint a szakszervezetek a rendszerváltás után.
Volt idő, amikor a szakszervezetek is a hatalom szócsöveként szolgáltak, és nem azokat képviselték, akiket képviselni voltak hivatottak. Máig nem sikerült teljesen kikerülniük ebből a legitimációs és bizalmi válságból, és amikor már úgy látszik, hogy mégis sikerül, akkor jön egy "saját zsebre" dolgozó vezető, aki lerombolja a renomét; vagy jönnek olyanok, akik ugyan ideálisak lennének, de belesüllyednek a nemtörődöm tagsági-szervezeti iszapba, aztán kiégnek. Anélkül, hogy támogatná őket a tagság, a hősök sem győzhetnek. Egy ilyen végtelenül nehéz helyzetben pedig a kormányoknak mindig megvan a lehetőségük, hogy szétverjék, ami mégiscsak összeállna. A lázadók kapnak egy „jogszabályi környezet átalakítást”, és máris végük.
Hogy miképp tudtak kialakulni a középkorban a céhek, azt a csodát volna érdemes tanulmányoznunk.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
