M. Kovács Melinda: Baleset

A férfi nehezen ébredt, egész éjszaka olvasott; hajnali háromkor ért a detektívregény végére. Szerette a krimiket, gyakran emelt le hasonló kötetet a polcról, de ez a könyv más volt, mint az eddigiek: első alkalommal szimpatizált a gyilkossal. Lenyűgözte elképesztő fantáziája. A kávéját kortyolva azon tűnődött, vajon milyen érzés lehet találkozni valakivel, aki ölt már embert. Biztosan szorongana a közelében, félelem kerítené hatalmába.
Szalámit pakolt a vajas kenyérre, megpucolta a félkeményre főtt tojást, paprikát szeletelt. Az éles kés könnyedén siklott a zöldség húsában. Gyerekként végignézte, ahogy a böllér leszúrja a disznót, az apja halálos ütést mér a nyúl fejére. Segédkezett, miközben az anyja elvágta a tyúk torkát. Nem rémlik, hogy bármikor is sajnálatot vagy bűntudatot érzett volna közben. Borzongott. De ez a borzongás már-már jóleső volt, mintsem kellemetlen.
Miközben borotválkozott, azon töprengett, milyen érzés lehet kioltani egy életet. Sosem döfött még kést ruganyos, élettől lüktető húsba.
Kilenckor nyitnia kellett a kocsmát. Alig fél­órája maradt. A könyvet, amely az éjjeliszekrényen hevert, visszarakta a polcra, becsukta az ablakot. Vajon mit kezdene a hullával, morfondírozott, miközben öltözött, de csupa unalmas, fantáziátlan klisé jutott az eszébe. Délelőtt, a poharakat tisztogatva ráeszmélt, a pincében megvan még az apja szélpuskája.
Az ablakból vette célba a madarakat. Érdeklődve figyelte, ahogy élettelenül zuhannak az aszfaltozott útra, de az ölés sem megkönnyebbülést, sem kielégülést nem hozott. Este visszavitte a puskát a pincébe. Egér rágta a ládákban tárolt krumplit, egy lapáttal ütötte agyon. Undort érzett, miközben végzett vele.
Néhány hét múlva egy hatvan körüli asszony érkezett a kocsmába, bátortalanul lépett a pulthoz. A színét vesztett falon délután kettőt mutatott az óra. A hely szinte néptelen volt ilyentájt. Az összes asztal üresen állt, csupán a sarokban húzta meg magát egy pár. A férfi állát feltámasztva, unottan bámulta a vendéget. Párja, egy fiatal nő cigarettázott, a járókelőket figyelte az ablakon át. Mindketten sört ittak, a nő előtt a cigarettásdobozon lila színű öngyújtó hevert. Elgondolkodva fújta a füstöt, lassan kortyolta az italt.
A hab a felső ajkára tapadt.
– Egy pohár citromos limonádét, ha volna szíves – mondta az asszony. A beszűrődő napfényben az apró egérszemek alatt láthatóvá váltak a sötét karikák s a hálószerű szarkalábak.
– Máris viszem.
Nem lepte meg a szokatlan vendég. Sokféle ember járt ide, megszokta a furcsa alakokat. A vízcseppektől foltos söröskorsóba gyűrte a konyharuhát, gyakorlott mozdulatokkal forgatta benne az agyonhasznált anyagot. Precízen dolgozott.
Az asszony bizalmatlanul méregette a fiatalokat, a helyiség túlsó felén választott magának asztalt. Kabátját a szék támlájára terítette, leült. A mozdulatot félhangos sóhaj kísérte, hosszadalmasan kereste a kényelmes pozíciót.
A csapos mindössze néhány percig várakoztatta. A pohár párás volt a hideg italtól, oldalán nyomot hagytak a férfi ujjai.
– Megtenné, hogy csatlakozik egy rövid időre? Jólesne néhány szót váltani valakivel. – Az asszony az italért nyúlt, lassan maga felé húzta a poharat, mohón belekortyolt.
A férfi bizonytalanul téblábolt az asztal mellett.
– Csak ha ráér persze. Nem szeretnék tolakodni.
A férfi kelletlenül leült, tanácstalanul szorongatta a tálcát.
– Elpusztult a kutyám – közölte a nő. A ruháján matatott, a fekete kardigán gombjaival babrált. – Hűséges jószág volt. A kapuban várt, ha a boltba mentem.
A csapos csüggedten vakarta a tarkóját, sajnálom, mondta, de valójában semmi részvét nem ébredt benne a nő iránt.
– Hozok még egy limonádét. Vagy legyen valami erősebb? – tette a tálcára az üres poharat. – Vendégem az italra.
A nő felemelte a fejét, a férfi szemébe nézett.
– Van pénzem – mondta kimérten.
A falon hangosan ketyegett az óra, a sarokban söröskorsók koccantak az asztallaphoz. Az asszony barátságtalanul figyelte a fiatalokat, akik szemérmetlenül ölelték egymást.
– Szabadabb manapság a szerelem – jegyezte meg.
A csapos fészkelődött: talán rájuk kellene szólnia, de ezen a helyen sosem csináltak nagy ügyet a romantikából. Ha zavarja az asszonyt, majd elfordul, vagy távozik.
– Baleset volt – folytatta a nő. – A késő délutáni szürkületben a férjem nem vette észre az udvaron heverő Borzast, és áthajtott rajta. Nekem ez az állat volt a mindenem.
A csapos unottan bólogatott. Megértem, mondta, de továbbra sem érintették meg az asszony szavai.
– Ezek szerint magának is van kutyája.
A csapos zavarba jött, ijedten rázta meg a fejét.
– Nincs. De szeretem az állatokat.
Az asszony gyanakodva fürkészte a kipirult arcot. – A rendőrök gyorsan megtalálták Kálmánt – tért vissza a történethez. – Az erdőbe temettem, egymás mellé fektettem a két testet. A férjem utálta a kutyámat, de nem volt erőm két gödröt ásni.
A férfi elsápadt.
– Tizenöt év alatt sok minden megváltozott ebben a városban. Akkoriban még ez a kocsma sem létezett – tűnődött az asszony. – Tudja, mit? Hozzon két pohár bort, koccintsunk a szabadulásom örömére!
A férfi dermedten bámulta a vendéget.
– A kutya miatt ölte meg a férjét? – szakította félbe.
– Nem lep meg, hogy maga is azt gondolja, bosszúból gyilkoltam meg, amiért elütötte a kutyámat, de nem vagyok egy bosszúálló fajta. A férjem elveszítette uralmát a kocsi felett, és a falnak ütközött. Sosem csatolta be magát. Szerencsétlen baleset volt. Beverte a fejét.
– Ez esetben miért ásta el? – A férfi hátradőlt a széken, kinyújtotta ellazult végtagjait. Zavara lassan alábbhagyott.
– Amikor rádöbbentem, hogy halott, megrémültem. Mondhatni, sokkot kaptam. Biztosra vettem, hogy engem gyanúsítanak majd.
A csapos résnyire húzta a szemét, arca grimaszba rándult. Nem hitt az asszonynak, abban bízott, nem mond igazat, és néhány pohár bor után választ kaphat a kérdésekre, melyek hetek óta foglalkoztatták. Buzgón hozta ki az italt, lelkesen koccintott, óvatosan puhatolózott. A nő szívesen beszélt, nem fogott gyanút. Nincsen már élő rokona, mondta, nincs hova mennie. A férfi nagylelkűen felajánlotta az egyik vendégszobát. A kocsma fölött lakik egyedül, nagy a lakás, azonnal beköltözhet. Cserébe elég, ha vezeti a háztartást.
Hetek teltek el, úgy tűnt, a csapos jó üzletet kötött: a lakás ragyogott, mindennap friss étel került az asztalra. Közösen költötték el az ebédet, a vacsorát, hosszan beszélgettek. A csapos időről időre szóba hozta a balesetet, de a nő kitartott álláspontja mellett: nem ölt embert, és nem is szándékozik ilyesmit tenni. A krimiket viszont szerette, minden regényt elolvasott, amit a lakásban talált. Együtt gondolkodtak az emberölés pszichológiájáról. Ha kitervelt gyilkosság áldozata lett volna a férje, sosem találták volna meg, állította az asszony, és jobbnál jobb ötleteket sorolt. A férfit elbűvölte vendége találékonysága, kipróbálhatná magát krimiíróként, vetette fel.
A férfi sokáig olvasott. Hajnali kettőkor tette le a könyvet. Másodjára esett meg vele, hogy a gyilkossal szimpatizált. A történet felzaklatta. A pincébe ment, hogy felhozza a szélpuskát. Az ablakba könyökölt, a kukák körül ólálkodó kóbor macskákat célozta, de egy esetben sem talált célba. A macskák életét lehetetlen kioltani. A sarokba támasztotta a puskát, kiment a mosdóba. Az asszony szobájának ajtaja résnyire nyitva volt. Időbe telt, mire szeme megszokta a félhomályt. A nő légzése mély és egyenletes volt, a hátán fekve, nyugodtan aludt, nem ébresztette fel a lövöldözés. Ősz haja szétterült a párnán, az utcai fények megvilágították az arcát. A férfi az ággyal szemközti fotelbe ült, a kispárna nyomta a derekát, inkább az ölébe fektette. Hosszan nézte a kisimult arcot, a nyak ráncait, a májfoltos kezet. Ez a nő sosem ölt embert, csak egy szerencsétlen asszony, aki pórul járt, gondolta. Nem adhat választ a kérdéseire.
Felállt, a kispárnával a kezében az ágyhoz lépett. Testét átjárta a gyerekkorából ismerős borzongás. Így lesz a legjobb, konstatálta, a vér émelyítő szaga csak felkavarná a gyomrát.