- Déri Anna: Mi atyánk

Amikor a gyerek végleg hazajött, szombat esténként elkezdett templomba járni, igaz, ekkoriban már nem volt olyan fiatal, saját gyerekei is voltak, de a szülei még éltek. A helyi pap sokáig szeretett prédikálni. A mise gyakran két órán át tartott, holott a szomszéd falu papja pontos ember volt, este hétkor mindig befejezte. Ez a pap mindenfélét magyarázott a bűnökről, az elsőáldozásra készülőknek, akik leginkább kényszerből üldögéltek ott, négyoldalas listát is adott róluk. Ezt a gyerek azért tudta, mert mindig mögöttük ült, és rálesett a papírra a válluk fölött, amikor megkapták. A lista alapján minden bűn volt. Ott állt az is, hogy elhagyni a szüleidet, meg az is, hogy magára hagyni az országodat. A gyerek megijedt. Azon kezdett gondolkozni, hogy Isten miben méri a bűnöket, van-e, ami jobban számít, amitől inkább a pokolra juthat valaki, vagy ami ezen a listán van, az egyenesen odajuttat. A mise végén a pap aztán emlékeztette őket a jövő heti alkalomra, és kérte, hogy aki csak teheti, éljen a gyónás szentségével.
Nem áldozni akart, csak egyre marta belül valami. Egy héten át gondolkozott, nem aludt rendesen. Nem hagyta nyugodni a lista, hogy bűnös-e, vagy sem. Feloldozást akart, hallani, hogy jól tette, és nem volt hiába. Ha az apjával ketten vannak, hallani szokta a hangján, hogy nem bocsátott meg, pedig ő akarta.
Úgy indult meg a templom felé, mint a legelső gyónása előtt. Remegtek a lábai. Akár az első alkalomkor, most is másnak látta a papot a templomkertben sétálva, mint a gyóntatószékben ülve. A jelenet, ahogy a gyerek a kilincs után nyúlt, olyan volt, mintha bírósági tárgyalás következett volna.
Dicsértessék, köszönt a gyerek, majd térdre rogyott a rácsos ablak alatt. Nem mert felnézni, úgy kezdett bele a régen tanult szöveg felmondásába, aztán felsorolta a bűnöket. Csak kettő volt, de közben összeszorult a gyomra. Gondolt rá, hogy felsorol olyat is, amit el sem követett, hátha akkor ez a kettő elveszik közöttük, de nem tette. Meg akart már szabadulni tőlük, évtizedek óta utaztak a hátán, ő pedig görnyedt egyre lejjebb.
Mikor, kérdezett vissza a pap. A gyerek lesütött szemmel töprengett, emlékek törtek elő. Huszonöt éve. Bár a gyerek még mindig nem mert felnézni a papra, de a csodálkozó hümmögését meg lehetett hallani a csendben. Aztán sokáig hallgatott. Vajon meddig lesz néma, kérdezte magában a gyerek. Akkor még alig voltál felnőtt, felelte végül. Alig, ismételte a gyerek. Hol szöktél, faggatta a pap. Szombathelyen át Ausztriába, sóhajtotta a gyerek. Miért, kérdezte tőle a csuhás. Apám akarta, folytatta a gyerek, mert ez végtére így is történt, az apja gyakran felolvasta az odakint élő báty­ja levelét az ottani helyzetről, látszott rajta, hogy odavágyik. De nem merte megtenni, hogy otthagyja a téeszt, a beterelt lovait, az idős anyját meg apját. Viszont a fiának egyre csak szajkózta, hogy le kellene lépni. Egy délután össze is csomagolt neki. Az anyja meg sajtos pogácsát sütött. A gyerek nevetett rajtuk, és azon is, hogy ez mennyire mesebeli. Az apja előtolta a fészer mélyéről a régóta rejtegetett biciklit. Éjszaka indították a határnak. Göröngyös csapásokon ment, amerre a vadak járnak, az apja előre kijárta, hogy megnézze magának. Odaát az apja bátyja várta.
Megérte, nézett rá a pap. A gyerek csak ekkor merte ráemelni a tekintetét. Megverték az apámat, nyelt nagyot a gyerek. Csak ennyi, bólintott a pap. Lelőtték előtte a lovait, folytatta tovább, két barátja szorította a kezét, miközben az állatai a földre buktak. A gyerek ruhája ujjával törölte le könnyeit. Hát vissza mikor jöttél, tudakolta a pap. A hét elején. Már évekkel korábban is szabad lett volna, villant meg a pap szeme. A gyerek erre már nem felelt. Öt üdvözlégy és hat miatyánk, jelentette be a pap végül a vezeklés módját.
A gyerek szédülni kezdett, ahogy kilépett a gyóntatószékből. A padok támlájába kapaszkodva jutott el az ajtóig. Onnan visszanézve meglátta az apját az egyik sorban, ahogy őt nézi, és valamit mormol.