Egy szót se szólt. Olyan volt, mint máskor. Egyenes tartással, derűsen sétált Katowice utcáin, mint rendesen, egy hangszerbolt előtt pajkosan rám nézett, és azt mondta: „Na, Ivcsikém, itt mutathatsz valamit!”
Majd bementünk az üzletbe, és megrendelte az Angyalföldi pálmafákat.
Jenőt már Katowice előtt vizsgálni kellett, és utóbb kiderült, hogy rákos. Azt mondták neki, a legjobb esetben két éve van. Két hónappal később meghalt.
Nem mondom, hogy a tulajdonos boldog volt, amikor kivettem a tartóból a zöld akusztikus gitárt, a lengyel–magyar barátság köteléke már akkor – napra pontosan húsz esztendeje – foszladozni kezdett. Ám a rémült ember néhány perc múlva megenyhült, mert a bolt nyitott ajtaja előtt megálltak a járókelők; arrafelé, úgy látszik, nem volt szokásban a gitározás-éneklés a hangszerboltban, nem úgy, mint Eindhovenben, ahol szinte minden nap jameltünk a főtérhez közeli kis utca hasonló kereskedésében felejthetetlen jó barátommal, a fiatalon elhunyt Kutasi Róberttel, aki olyan jól bánt a billentyűkkel, hogy ha nem szegődik el újságírónak, zongorista is lehetett volna.
Katowicében egy-két Beatles és Eagles után az ötletgazda Knézy Jenő azt javasolta már kinn, az utcán: „Hívjuk fel a Mikit, mi történt! Nyomban ütögettem is be Fenyő számát, és az obligát „ – Iván? – Miki?” szinte fel sem hangzott, amikor Jenő kitépte a kezemből a mobilt, és mesélni kezdte, hogy „nem hiszed el, mi történt néhány perce Katowicében, nyomtuk a lengyeleknek az Angyalföldi pálmafákat a Made in Hungáriából...”
Aznap láttam utoljára.
Amikor hazaértem a lengyel–magyar Eb-selejtezőről, Bruckner Gábor kollégám azzal fogadott, hogy „a Jenő kórházban van”. – Mi baja? – Nem tudom, de csak a Török Laci mehet be hozzá.
Csöngettem Jenő feleségét, Zsuzsát, hogy mi a helyzet, és bemennék mégis, ha lehet, de azt válaszolta: „Kérlek, ne tedd!”
Amint megtudtam, Jenőt már Katowice előtt vizsgálni kellett, és utóbb kiderült, hogy rákos. Azt mondták neki, a legjobb esetben két éve van. Két hónappal később meghalt.
Nem mondom, hogy el sem hiszem: ennek immár húsz esztendeje, mert hiába áltatnám magam, annyi telt el.
Nem akárkit vesztettünk. Egy kétéltű embert. Aki egyrészt szerette és megbecsülte a létezés valamennyi kisebb-nagyobb örömét, azaz imádott és tudott élni, másrészt olyan akkurátusan precíz volt, hogy a Pitagorasz-tétel se szabályosabb. A meccsek előtt különböző színű tollakkal jelenítette meg kockás füzetlapokon a szereplők nevét, korát, klubját, talán még azt is, mikor ettek legutóbb halat.
Nem meglepő, hogy harminckét évet töltött egyfolytában az állami tévé sportosztályán. Bement oda 1971-ben, ha jól emlékszem, egy vetélkedő nyomán, és csak a halál tudta elragadni onnan.
Egy esztendővel a bemutatkozás után már az ötkarikás játékokról közvetített, összesen hét olimpiáról és hét labdarúgó-világbajnokságról jelentkezett. Nem beszélve – illetve, éppen hogy beszélve – a jégkorong, a kajak-kenu, a kosárlabda, az úszás és a vízilabda csúcseseményeiről.
Jellemző, hogy 1973-ban olyan vb-n kezdte kommentálni a hokit, amelyen a szovjet válogatott tízből tíz győzelemmel, 100-18-as gólkülönbséggel győzött, és tíz játékost vonultatott fel azok közül, akik legalább kétszáz válogatottságot számláltak pályafutásuk végén. (Alekszandr Malcev 321-et, Valerij Harlamov 292-et, Vlagyiszlav Tretyak 291-et, Borisz Mihajlov 288-at, Valerij Vasziljev 285-öt, Vlagyimir Lutcsenko és Vlagyimir Petrov egyaránt 281-et, Alekszandr Ragulin 239-et, Alekszandr Jakusev 221-et, Gennagyij Cigankov 201-et.)
Benne volt a sűrűjében.
Időnként túlzottan is. Mészöly Kálmán például csaknem nekiment egy bergeni szálloda halljában, miután a szövetségi kapitány hazatelefonált a norvég–magyar meccs után, hogy mit mondott a Jenő, és azt a választ kapta: szépen lehordott mindenkit... Akkor még nem volt divatban vereség után is énekelni a Himnuszt, és norvégiai 0-0-t sem ünnepelt senki.
Sok közös emlékünk akadt a kitűnő szpíkerrel, akivel külföldön rendre együtt töltöttük az időt, itthon mégsem jártunk össze, pedig közel laktunk egymáshoz, ő a Gellérthegyen, én a Naphegyen. Igényessége, kulturáltsága, szókimondása messzemenő tiszteletet érdemelt; manapság a mi szakmánkban egyik sem kizárólagos feltétel.
Édesapja igazgató főorvos, ő maga a televíziózás doktora volt. S humorért sem ment a szomszédba, egyszer a futball-vb finisében kimonóban fogadott egy tokiói hotelszobában.
Nem sejtettem, hogy már csak egy éve van hátra.
