Operatív ötletek, cselekvési terv, minőségelvű fejlesztés, küldetés, Tanács. Kafkai szavak, amelyek leírják az egykori alternatív ikon, a magát nemzet csótányának nevező rocker és a bevallása szerint a topegyüttest a kultúrkomisszár megrendelte musical miatt elhagyó basszusgitáros és hét társuk bátran vállalt hivatali tevékenységét.
Nem véletlen a jelző: bátor. Tudhatták, amikor bólintottak a főigazgató, többszörös felelős miniszteri biztos hívására, hogy sokan felkapják majd a fejüket a hírre: Létrejött egy átlagéletkorát tekintve a hetedik évtizedét taposó, csak férfiakból álló testület a legpiacképesebb és hagyományosan legfiatalabb alkotók által művelt művészeti ág állami megerősítésére. Valójában az a meglepő, hogy ez meglepetést keltett.
A hazai kulturális és közéletben immár évtizedes újraélmény, hogy azok nélkül döntenek, akiket támogatni szándékoznak. A sokak számára önazonosságot jelentő sértettség pedig magyar generációk közös tapasztalata.
A bátor tízek munkája jövő héttől kezdődik, őszre érhetnek be első gyümölcsei. Akkor aztán az eddiginél is feszültebben idegeskedhet a közösségi kultúrbázis, hogy kap-e klubfejlesztési közpénzt. Remegve várhatja a huszonmilliós nézettséget magáénak tudható rapper, hogy koncertfelvételéből kivágja-e újra a miniszterelnök nevét a fortélyos félelem igazgatta huszonezres nézettségű televízió szervilis szerkesztője. És izgulhat a tizenmilliós megtekintettséggel büszkélkedő dalszerző-énekes, hogy a hétszázezres hallgatottságú rádió játssza-e majd a számait.
A jelenlegi kormány egyik leghívebb médiaszószólója, a nyolcvanas években is hatalomhű újságíró-műsorvezető egyszer azt az akaratlanul is szimbolikus mondatot találta mondani: „Mire megöregszünk, mindannyian a Kossuth Rádió hallgatóivá válunk.” Az underground hős, a baboskendős énekes és a rockzenész hét másik társával együtt már közéjük tartozik. És azok közé, akik tudva-tudatlanul a szakmai munka álruháját magukra öltve résztvevői egy újabb hatalmi játszmának és térfoglalásnak.