- Tallér Edina: Mondd ki a nevem! (regényrészlet)

A hátsó udvarban egy vályogból és bádogból tákolt melléképület konyhájában Nyúzó Jóska és két fejkendős öregasszony tüsténkedik. A helyiségben cserépkályha, konyhakredenc, hosszú asztal, hat szék, négyrózsás gázrezsó, minden rózsán rotyog valami. Az egyiken nagy lábasban hús fő, másikon fazékban forr a víz, harmadikon hagymás vér sül egy kopott serpenyőben, a negyediken hatszemélyes kotyogóban kávé készül. Az asztal szélére rögzítve kolbásztöltő, mellette teknő. Az asszonyok dagasztják a húsmasszát, Nyúzó Jóska tölti a kolbászt. Szorosan a falhoz tolva egy régi, rugós sezlon, a falon színes, hímzett falvédő, konyhát ábrázol egy ifjú párral, a mosolygós feleség épp köszönti huszárruhás férjét, fejük felett félkörben felirat: „Az ebéd készen vár, édes férjem, jössz-e már.”
Margit és Idegzsába belépnek az ajtón. A kávé épp lefőtt, az egyik asszony konyharuhával megtörli maszatos kezét, leveszi a kotyogót a tűzről, Nyúzó üres béldarabot húz a kolbásztöltőre, a másik öregasszony mutatóujjával beletúr a masszába, és lenyalja az ujjáról a nyers húst. Egyszerre néznek az érkezőkre, egy röpke másodpercre megáll a világ, kimerevednek a mozdulatok, szünetel a ritmus. Szün, szün. Majd, mintha mi sem történt volna, folytatódik minden.
Szerintem ebbe még jöhetne egy kis paprika, mondja a kóstolgató öregasszony, és újabb adagot nyal le az ujjáról. Lefőtt a kávé, mondja a másik. Ne haragudj, komám, úgy röstellem, hogy elkéstem, mondja Ideg. Jó reggelt, köszön Margit. Elfogyott a törött paprika, szól megint az első öregasszony. Kinek tölthetek, mosolyog a másik. Van valakinek iPhone-töltője, kérdezi Margit.
– Sanyi, az anyád istenit, ilyenkor kell jönni? – Nyúzó Jóska abbahagyja a kolbásztöltést, orrát az ingujjába, kezét a nadrágszárába törli. – Már jóformán kész vagyunk mindennel. Egy fillért se kapsz, az biztos, örülhetsz, ha nem kérek fájdalomdíjat, amiért itt hagytál a szarban!
– Jól van már, komám, igazad van, ne haragudjál, mondom, nagyon röstellem – morogja szégyenkezve Ideg.
– Hát magácska? – vált nyájas hangra Nyúzó. – Hogyhogy még itt? Merre van az autómentő?
– Nem kell autómentő, a férjem elment egy igazi szerelőért, mindjárt itt is lesznek. – Az igazi szerelőt jól kihangsúlyozza, és jelentőségteljesen Idegre néz, aki viszont szintén látványosan nem figyel oda. – Csak beugrottam addig melegedni egy kicsit – folytatja Margit. – Itt legalább meleg van.
És büdös, gondolja, de ezt már nem mondja ki hangosan. Mégiscsak vendég itt, vagy mi.
Melegedni? Egy disznóvágás közepén? Az egyik öregasszony megvető pillantásokat küld Margit felé, le sem veszi róla a szemét, még akkor sem, amikor a társának válaszol. Ott van egy nagy csomag törött paprika még bontatlanul a spájzban, Jolika, a rizsás zacskók mögött. Miközben a társához beszél és fejével a spájz felé biccent, a konyhaszekrényből csészéket vesz elő. De le nem veszi szemét Margitról. Mit bámul ez a vénasszony, gondolja Margit.
A másik bemegy a spájzba. Mit mondasz, hol van, Jolikám, a rizsa mögött? Pár pillanatig motoszkálás, zacskócsörgés hallatszik a spájzból, majd ismét megjelenik az ajtóban az öregasszony. Ő is Margitot bámulja, miközben a társához beszél. Nem találom, Jolikám. Biztos, hogy van még? Nem az utolsót használtuk el?
– Nem kell abba már több paprika! – szól közbe Nyúzó. – Ne tessenek már belekotyogni, majd én meg a Sanyi beízesítjük a kolbászt, ahogy kell. Az férfimunka. Adja már inkább azt a kávét, Jolika!
A két öregasszony még mindig Margitot bámulja, az egyik jobbról, a konyha felől, a másik balról a spájzból. De most akkor melyik a Jolika? Ráadásul úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás. Ezek ikrek? Margit zavartan hol egyik, hol másik öregasszonyra néz. És honnan olyan ismerősek nekem ezek a banyák?
– Mindkettő Jolika – mintha meghallaná a nő gondolatait, Idegzsába fennhangon válaszol a ki nem mondott kérdésre. – Jakabon a legtöbb néni Joli vagy Juli. A férfiak meg Janik, Sanyik, esetleg Jóskák, az öregebbek meg Pisták. Jolikáék ikrek. Eredetileg az egyikőjük Juli volt, de még a saját anyjuk is keverte őket mindig. Így aztán, az egyszerűség kedvéért, Joli lett mindkettő.
– Legalább nem zavarodunk bele, ki kicsoda – vigyorog az egyik öregasszony, és végre elveszi tekintetét Margitról. A csészékbe kávét tölt.
– Így van – nevet a másik. Kilép a spájzból, ő is elfordul Margittól, úgy folytatja. – Itt nem cifrázzák a népek. A lányokat az anyjukról, a fiúkat az apjukról nevezik el, és mindenki tudja, hol a helye.
– Jól van már, ne pampogjunk annyit, mert sose leszünk kész – szól közbe Nyúzó. – Inkább kezdjék el a hurkát, Jolika!
– Kezdjük már mindjárt, no, csak előbb befejezzük a kolbászhúst. Kell bele még egy kis paprika, mondom! – mondja Jolika.
– Lófasz kell abba, mondom maguknak, hogy hagyják már a kolbászt, kezdjék el a hurkát!
– Jól van má’ te! Vadorzó! Mit ordítasz! – Jolika sértődötten odasomfordál a rezsóhoz, leveszi a fedőt az egyik fazékról, és ellenőrzi a tartalmát. – Kész az aba.
Tényleg büdös van. Kávéillat keveredik nyers, főtt meg sült hús, fokhagyma, pálinka, izzadság és a fatüzeléses kályha füstös szagával. A konyhakő csúszós a zsírtól.
– Igyál egy kávét, aztán kurvagyorsan kezdjél el dolgozni – fordul Nyúzó Jóska Ideghez.
Ő megkönnyebbülve és felélénkülve kezet mos, majd a tűzhelyhez fordul, ellenőrzi a fortyogó lében puhuló alapanyagokat. Belsőség, fodorháj, hasaalja és fejhús rotyog az üstben. Megérinti Margit vállát.
– Pucoljad a hagymát, aztán tedd fel dinsztelni, hogy kihűljön, mire a hurkát kell keverni. A hagymát kockára vágjad.
Margit körülnéz a konyhában, keresi a hagymát, megakad a szeme a heverő fölötti falvédőn, a szövegét olvassa, eszébe jut a férje, megsajdul a szíve. Hol késik már Dénes? Ránéz az órájára. Mindjárt negyed tíz. Biztos itt is van már, visszament a házhoz, ahol éjszakáztunk, és most engem keres.
– Telefonálnom kell a férjemnek. Már itt kéne lennie. Lemerült a telefonom, van valakinek iPhone-töltője?
– Itt csak kolbásztöltő van, aranyom – nevet Jolika, és kávéval kínálja a nőt. – Igya meg, aztán segítek hagymát pucolni. Van vagy húsz még. Amire végzünk, biztos itt lesz a férje.
– Bement busszal Kecskemétre szerelőért – magyarázza Margit az öregasszonynak. – Nem tudja, hogy most itt vagyok. Tegnap este lerobbant a kocsink itt a kocsma előtt. Arról volt szó, hogy megszerelik – ennél a pontnál jelentőségteljesen ránéz előbb Nyúzóra, aztán Idegre, de azok, mintha ott sem lennének, nem reagálnak, elmélyülten a kolbásztöltéssel foglalatoskodnak –, de nem lett belőle semmi. Itt ragadtunk. És most biztos nem talál a férjem. Engem keres. Szólnom kell neki, hogy hol vagyok. Már ide kellett volna érniük a szerelővel, aggódom, és lemerült a telefonom. Szükségem van egy töltőre.
– A telefonomat kölcsön tudom adni, hívja csak fel – mosolyog Nyúzó, és a nő felé nyújtja a mobilját.
Margit döbbenten és csalódottan bámul a telefonra, nem is nyúl utána.
– Nem jó – mondja.
– De jó, miért ne lenne jó? – Nyúzó összeráncolt homlokkal nézi a készüléket, ellenőrzi a kijelzőjét, forgatja, elöl-hátul jól megnézi. Nem érti, mi nem jó. – Ennek ugyan semmi baja. Tessék, hívja csak fel a férjét.
– Nem tudom.
– Hogyhogy nem? Miért nem?
– Mert lemerült a telefonom, és abban van a száma. Fejből nem tudom. Nem jegyeztem meg. Minek? Csak kimondom a nevét, és a telefonom már hívja is.