Vajon csak áprilisi tréfa lehet-e, ha azt állítom, hogy a nyugdíjba vonulás korhatára akár csökkenthető is lenne? Biztos, hogy az átlagéletkor emelkedésére az egyetlen helyes válasz, ha folyamatosan emeljük a nyugdíjba vonulás korhatárát, mint azt a legtöbb fejlett ország nyugdíjszabályozása alkalmazza? Valós-e az az állítás, hogy egyre kevesebb aktív foglalkoztatott befizetéseiből kell egyre több idős ember nyugdíját finanszírozni, ami így nem mehet tovább? Szerintem nem!
Hogy mennyire könnyen fogadjuk el az igaznak tűnő, ám a valósággal össze nem egyeztethető állításokat, példaként idézem a Központi Statisztikai Hivatal hivatalos adatait. A nyugdíjban, ellátásban, járadékban és egyéb járandóságban részesülők száma Magyarországon 2000-ben még 3 145 058 ember volt, míg ez a szám 2022-ben már csak 2 465 503 fő volt, ami 22 százalékos csökkenést jelent. Az öregségi nyugdíjban részesülők száma is az elmúlt tíz évben, 2022-ben csökkent először kétmillió fő alá. Eközben a 15–64 éves korosztályon belül a foglalkoztatottak aránya 57 százalékról 74,4 százalékra növekedett, ami 23 százalékos növekedést jelent, beleértve, hogy a százalékok mellett a munkavállalói létszám is folyamatosan emelkedett. De ha a politika be akar minket csapni, és korhatáremelést szeretne indokolni, akkor a tények, főként az Orbán-kormány esetében, egyáltalán nem játszanak szerepet.
A témáról való gondolkodásomat a franciaországi, egyre komolyabb társadalmi tömegeket megmozdító tiltakozási hullám megértése hozta előtérbe. Emmanuel Macron francia köztársasági elnöknek az ellenállást kiváltó új „nyugdíjreformja” a jelenlegi 62 éves korhatárt szeretné 64 évre felemelni.
De miért e tiltakozás, miközben ez a korhatár nálunk és számos más európai országban már most is magasabb ennél? Magyarországon például 65 év, és a Fidesz-kormány már elkezdett puhatolódzni a további emelésről – tiltakozás pedig sehol. A francia–magyar összehasonlítás azért is érdekes, mert az egész világon ma átlagosan a franciák tölthetik a legtöbb évet nyugdíjban, miközben egész Európában a magyar férfiak töltik a legkevesebb időt, átlagosan 4,7 évet egészségben a nyugdíjas időszak alatt; pedig a többi időszak is jóval kisebb az átlagnál, ráadásul ez az időszak már betegségektől jelentősen terhelt. Írásom további részében kiemelt jelentősége lesz annak is, hogy jelenleg Franciaországban terjedt el legszélesebb körben a 35 órás munkahét.
Gondolataimmal most arra szeretnék rámutatni, hogy a szakmai, tudományos gondolkodás a ma sokszor nem is igaz stigmákon (a bűnösnek kiszemelt okokra rásütött bélyegeken) alapuló általánosan elfogadottnál sokkal több lehetőséget is képes lenne elemezni, de valahogy a világ ezt a tendenciát mint egyetlen vizsgálandó utat – a kritikai gondolkodás követelményét figyelmen kívül hagyva –, úgy tűnik, évtizedek óta tudomásul vette. Véletlen ugyan, hogy az írásom pont április 1-jén jelenik meg (a print újságban - a szerk.), de az érdeklődés felkeltése terén talán jó is ez így, a valóságban azonban az elemzésemet nem áprilisi tréfának szánom.
Állításom az, hogy lehetséges, igazságos és talán szükséges is lenne a nyugdíjkorhatár csökkentése!
Ennek megértéséhez azonban előbb be kell vonnom a téma elemzésébe az aktív korúak átlagos heti munkaidejének alakulását is az elmúlt évtizedekben – ennek tendenciája majdnem minden fejlett országra szintén igaz, és hasonló utat járt be.
A fejlődő társadalmakban a megnövekedő átlagéletkorra alapozó nyugdíjkorhatár folyamatos emelésének úgymond vita, kritika nélküli társadalmi elfogadása mellett ugyancsak kritika nélkül fogadjuk el (persze ezt könnyebb elfogadni), hogy a technikai fejlődés, a termelékenység folyamatos növekedése következtében a szükséges nemzeti jövedelem, össztermék úgy is előállítható, ha a heti/havi teljes munkaidőt időközönként jelentősen lecsökkentjük.
Anélkül, hogy az 1800-as évek történelmi múltjához nyúlnék vissza, amikor még a legfejlettebb Angliában is a hatnapos, napi 12 órás (heti 72 órás) munkaidő volt a jellemző, elemzésemben arra az időszakra koncentrálok, amelyet a ma nyugdíjasai már megéltek.
A főfoglalkozások körében a hatnapos heti munkaidő 1967-ig 48 óra (napi 8 óra) volt. Majd ezt követte 1975-ben a heti 44 órás munkaidő, ami kéthetente egy szabad szombat biztosítását jelentette. 1981 áprilisától a heti törvényes munkaidőkeret 42 órára csökkent, amit a munkáltatóknak öt munkanapra kellett elosztaniuk. A Magyarországon ma is érvényes heti 40 órás munkaidő 1984-től van érvényben. A világ több országa kísérletezik már a heti 35 órás munkaidővel; ebben az esetben az aktív foglalkoztatottaknál egy hét négy munkanapból és három pihenőnapból áll. Ha nem is minden ágazatban, de e téren is a franciák állnak az élen.
A heti munkaidőkeret és a munkanapok száma mindenhol trendszerűen csökkent, arra hivatkozással, hogy kevesebb munkaóra is elég ahhoz, hogy a jóléti társadalom megtermelje azon javakat, amelyek évről évre, de legalábbis a trendjét tekintve tágítják az állampolgárai lehetőségeit, és így egyre gazdagabb lehet a megélt életünk.
Igen! Szerintem is ez az a cél, amelyet akár évszázadokon át meg is tudtak valósítani azok a népek, amelyek ma a világ fejlettebb országait alkotják. De ha így van, és igaz, hogy az aktív korban élők egyre kevesebb munkaidővel teremtik meg e szükséges javakat, akkor erre csak az a válasz adható, hogy a heti munkaidőkeretet csökkentsük még tovább – miközben a nyugdíjba vonulás késleltetése éppen ellene hat e folyamatnak, növelve a munkaórák számosságát.
Szerintem eltérő alternatívaként csökkenthető a munkában töltött idő azzal is, ha korábban megyünk nyugdíjba, és nem a heti pihenőidőt növeljük tovább, hanem a még egészségben eltölthető nyugdíjas éveket.
Ezzel az írással nem az a szándékom, hogy rámutassak arra, mi az a leghatékonyabb arány, amely maximalizálja az emberi élet során átélt értékeinket, hogy mi a leghelyesebb arány a munkában töltött évek, a heti munkaidőkeret és a nyugdíjas évek között. Az írás keretei és az e körben végzett elemzéseim még elégtelenek ahhoz, hogy minden elemében tudományosan igazoljam, hogy akár jóval előnyösebb is lehet a fejlődésünk terén, ha maradna például az ötnapos, negyvenórás munkahét még egy jó ideig, és a fejlődés kapcsán felszabaduló munkaidőt nem azzal csökkentenénk, hogy a heti öt munkanapot négyre csökkentjük. A fejlődő társadalmak számára szükséges, egyre csökkenő órakeret kihasználható úgy is, ha a még aktív életet biztosító nyugdíjas évek számát növelnénk meg a korábbi nyugdíjba vonulással, vagy legalábbis nem csökkentenénk azt.
A tudomány terén végzett több évtizedes munkám tapasztalataiból indulok ki, így ezen a területen is az arányosság elve alkalmazásával kezdeném az érdemi kutatást. Abban ugyanis szinte biztos vagyok, hogy a ma elfogadott általános gondolkodás nem az optimális megoldást kínálja fel a fejlődő társadalmaknak, amikor egymástól elválasztva, hamis érvekkel keresi a megoldást két életszakaszra.
Az emberi élet egyetlen egységet képez, és akként is kell kezelni.
Biztosan ellentmondásos az a felfogás, hogy a fejlődéssel felszabaduló munkaidőt, egyetlen logikus megoldásként csak úgy hasznosíthatjuk, hogy a heti munkaidőkeretet csökkentve a heti pihenőidőt növeljük. Ismert tény, hogy e megoldásnak vitathatatlanul nem csupán előnyei, hanem igazolható hátrányai is vannak.
A megoldás attól várható, ha a fejlődéssel felszabaduló időkeret egy részét a fiatalkori oktatás terén hasznosítjuk, egy másik részét az aktív munkával töltött időn belül a felfrissülésre, a kultúrára, a gyermekeinkkel kapcsolatos törődésre használjuk, egy jelentős arányát pedig a még egészségben eltölthető időskor tartamának meghosszabbítására fordítjuk. Ennek az életminőség növekedésén túl igazolhatóan jelentős gazdasági előnye is lenne. Például a fiatal nagyszülők bekapcsolódása, ha a gyermekek betegsége és/vagy más szükséglete elvonja a munkavégzéstől a szülőt. Igazolható előny, hogy abban az esetben, ha a heti munkaidőt csökkentjük egy nappal, azaz a heti pihenőidőt növeljük meg, akkor a legtöbb szolgáltatószektorban a mai kettő helyett a hét három napjára koncentrálódik majd a kereslet – míg a nyugdíjaskereslet a hét minden napjára, évszakoktól is függetlenül sokkal egyenletesebben oszlik el, ami a hatékonyság körében is rendkívül sok előnnyel jár.
De biztosan igaz az is, hogy a munkavégzéshez szükséges eszközök, infrastruktúrák kihasználtsága is sokkal nagyobb, ha azokat heti négy nap helyett öt napon át működtetjük, méghozzá kevesebben, hiszen a munkaerőpiacról a korábban nyugdíjba vonulók kiesnek.
Az emberi gondolkodás számos kérdést megold, ugyanakkor a pozitív folyamatok mindig felerősíthetők, a negatív hatások pedig tompíthatók lennének az állam által.
Ma is tapasztalhatjuk – hacsak az orbáni rendszer nem piszkít bele –, hogy az orvosaink, a tanárok, a kutatók s számos más, a tudás folyamatos fejlődésén és átadásán alapuló területen dolgozó idősek önmaguktól, a törvényi időhatároktól függetlenül a nyugdíjkorhatár után is végzik a munkájukat, melyre éppen a tapasztalat okán szükségük is van a társadalmaknak. Ám számomra nehezen vitatható állításként mondható ki az is, hogy sok más tevékenység, így például a többségében fizikai erőt igénylő munkák esetében vagy a rendkívül gyors átalakuláson áteső területeken (például az informatikában) a húsz–ötven éves korosztály általában nagyobb hatékonyságot képes elérni egy munkaóra alatt, magasabb hozzáadott értéket képes termelni, mint a nyugdíjkorhatár megemelése miatt még dolgozó hatvan év feletti korosztály. Következésképpen ront a társadalmi termelékenységen, ha a jellemzően fizikai munkán alapuló területeken a harmincéves munkavállalóknak biztosít a szabályozás egy harmadik pihenőnapot – azaz 20 százalékkal kevesebb ideig foglalkoztatja őket, mint ma –, miközben a kieső munkaidőt a hatvanas éveiben járó, a nyugdíjkorhatárt megemelő rendszer miatt még dolgozó munkaerővel próbálja helyettesíteni.
A helyes arányok, a leghatékonyabb részletszabályok természetesen sok éven át tartó kutatómunkát igényelnek. Ugyanakkor sosem fogunk rátalálni a leghatékonyabb megoldásra, ha a kutatói szemek előtt a kérdésfeltevés hibás, vagy csak nagyon szűk lehetőséghalmazon belüli válaszadást tesz lehetővé. Én hibának tartom, ha szétválasztva, egymástól elkülönülten kutatják – és ma így tesznek – az aktív munkavállalók körében a munkaidő és a pihenőidő helyes arányát s a nyugdíjas évek finanszírozhatóságát még biztosítani képes nyugdíjkorhatár kezdetét. A teljes társadalom által igénybe vett javak forrása az aktív időszak által létrehozott érték, így ha azonos értéket termel az aktív időszak, akkor annak eltérő terítése a korcsoportok között önmagában se többletet, se hiányt nem hoz létre.
A mai trend folytatása esetén a négynapos munkaidővel a fiatal korosztály kevesebb értéket, forrást hoz létre, amit pótolnia kell azokban az években, amikor késleltetve mehet csak nyugdíjba. Pedig ott lenne a lehetőség, hogy a korábbi nyugdíjas éveinek a forrását az elengedett ötödik munkanapon keresse meg, és ne a harmadik pihenőnapon legyen fogyasztója a társadalomnak, hanem a korábbi nyugdíjas éveiben. A társadalmi érték- és forrástermelésben ez nem jelent változást, csak a felfogásban. Ugyanakkor valószínűsíthető, hogy a fiatalabb korban történő forrásteremtő képesség átlagosan jobb, mint a hatvanas évek utáni munkavégzés.
Írásomban egy általános, az állami idősgondoskodást is feladatuknak tekintő nemzetek gondolkodásmódjában történő jelentős váltás lehetőségére, talán szükségességére hívom fel a figyelmet. Most szándékosan nem kezdtem bele a csak az orbáni rendszerre jellemző, az időskorúaknak a nyugdíjrendszerünkön keresztüli további kifosztását, magára hagyását is igazoló bűnök taglalásába, amelyek eszközei az évente tízmilliárdokat felemésztő, hamis tartalmú orbáni levelek, propagandaanyagok, melyekkel az állam megtéveszti az idős állampolgárait. E téma önmagában igényel majd egy későbbi írást, és erre sort is fogok keríteni.
